Előszó: két kedves olvasó kérését teljesítem ezzel az írással, mivel igény volt rá, hogy ne csak a tűz szempontjából szemléljem a történetet, hanem adjak helyet a víz érzéseinek is.
A víz őszinte csodálattal szemlélte a tüzet, amely nincs helyhez kötve, mint ő, aki egy mederbe zárva tölti napjait. Igaz, ha szép idő volt, jöttek a gyerekek és a nyugodt, csendes horgászokat is kedvelte. Mi tagadás boldog volt, ha a nap sugara táncolt a felszínén, valamint, ha éjszaka csillagos volt az ég. Ám, ha felhők takarták és a nap is lebukott már a horizonton, akkor nagyon magányosnak és elhagyatottnak érezte magát. A fiatalok se mindig jöttek hozzá, csak szép időben, de amikor azt észlelte, hogy még a hűvös ellenére is elkezdtek rőzsét és nagyobb fa hasábokat gyűjteni, már előre örült annak, hogy a partján minden bizonnyal tábortűz fog lobogni. Ahogy egyre sötétebb lett, úgy hűlt le a levegő is, amibe megborzongott a víz. Tudta, hogy meleget a naptól már nem várhat, és azt bármennyire is szerette és csodálta, nagyon messze volt tőle az égen, hiába is vágyott volna rá, az sohasem lett volna elérhető számára. A tűz viszont ott volt a közelében. Égett, lobogott, duruzsolt, szikrákat szórt és meleget ontott, melyből bőven jutott neki is. Érezte, ahogy átjárja a szívét, lelkét ez a semmivel sem hasonlítható melegség, amit a tűz nyújtott neki. Igaz, tisztában volt azzal, hogy nem ő a célzott személy, hanem azok, akik köré gyültek, de kívülállóként is csodás fény- és árnyjátékban gyönyörködhetett. A szerelmesek összebújtak, csak ő volt egyedül, magányában szenvedőn, hiszen nem mehetett közéjük, nem lehetett velük.
Milyen jó a tűznek, meleget ad, a szerelmesek is szeretik, az ő szívük is lánggal ég, míg ő mostanra már csak hideg víz, ami semmi másra nem jó, mint ha már nem táplálják a tüzet, mert hazatérnek a romantikára vágyó emberek, akkor azt a kis maradék parazsat vele eloltsák. Sajnálta, hogy ezt teszik, de szívesen adott a vizéből, nehogy kár legyen, ha a parazsat a szél lángra lobbantja, hiszen a víz szerette a természetet, az élővilágot, nem kívánta annak pusztulását.
Így is bőven maradt a medrében, melyet az eső mindig feltöltött.
Magányában, elhagyatottságában sokat gondolt a tűzre, melynek nem csak a melegsége, a bátorsága, az ereje és a hatalma tetszett neki, hanem a színei is. Micsoda pompás szinorgia. Az élénk vöröstől, a sárgáig, a narancstól, a pirosig és mindezek ezer árnyalata pompázott a teljében levő tűzben. Szinte az égig csaptak fel a lángjai, míg ő tehetetlenül feküdt a medrében és boldog volt, ha olykor egy-egy fénynyalábot visszatükrözhetett.
Tudta, hogy a tűz veszélyes, mert ha felerősödik kioltja őt, a vizet. Igen, az eszével tudta, de a szíve vágyott a tűz fényére, erejére, melegére.
Tehetetlenül vergődött a vágyaiban, hiszen csak a tűz tud eljönni hozzá, jobban mondva a közelébe, ő csak akkor tud kilépni a medréből, ha rengeteg csapadék hull, de akkor is mit ér vele, a tűz olyankor nem jön a közelébe.
Bánatában apadni kezdett, legalábbis ő ezt gondolta, mert nem tudta, hogy ezt a hőség okozza. Csapadékfelhőnek nyoma se látszott és a kis tavacska egyre csak fogyott, és mégis, ahogy apadt megérezte, a tűz erejét, tudta, hogy az látogatott el hozzá. Minden vágyával átölelte, miközben egyre jobban elgyengült, majd meghalt, mert elégette a tűz ízzó sugara. Nem fájt neki a halál, hiszen, amikor már csak pocsonyányi maradt belőle, nem érezte jól magát. Feladta a harcot, megadta magát a sorsának, mégse bánt meg semmit, mert megismerte végre a tüzet, akkor is, ha benne elpárolgott és csak kiszáradt medret hagyott maga után.
A természet és maga a tűz is megszánta, hiszen tetszett neki a tavacska, melynek tükrében gyönyörködhetett magában, így történt, hogy az eső eleredt, megteltek a patakok vízzel és lassan a kis tavacska is magára talált, hiszen nem halt meg, mert a pára felszállt a magasba és onnan vízként hullott vissza. Idővel visszanyerte egykori pompáját, amiben játszott a napsugár. Tudta, hogy a tűz nem társa és nem barátja, de ha az erejét, fényét meglátta, még mindig vágyott utána, mert az érzések felülírják a racionalitást, de ha őszintén szeretik egymást, akkor békében élhetnek, hiszen mindkettőre szükség van, a tűz erejére és a víz érzékeny lelkére.
Author: Tóth Lászlóné Rita
Nevem: Tóth Lászlóné. Írásaim Tóth Lászlóné Rita néven tettem fel és ezt használom a továbbiakban is. 2009-ben – édesanyám távozása után – űr maradt bennem és ezt az érzést ki kellett írnom magamból. Ezek a gondolatok, versek a gyászról és a hiányról szóltak. Véletlenszerűen találtam rá a Holnap Magazinra, aminek több éven keresztül tagja voltam. A havonta megadott témákra is próbáltak írni, így lassanként prózák is születtek és vidámabb versek is. Írtam többek között mesét, melyből egyet beküldtem a Nagycsaládosok Országos Szövetségének pályázatára, ami bekerült abba a harmincba, ami megjelent a kiadványukban. Egy szatírám az Irodalmi Jelen közölte le. Tagja vagyok az Érdi IRKÁNAK, ahol első alkalommal szintén egy mesém jelent meg. Csatlakoztam a Mesketéhez is, de valójában nem tartom magam meseírónak. A HM tagság megszűnését követően egy ismerősöm a Napvilágot ajánlotta. Annak lettem a tagja, de július elsejével már nem tölthető fel alkotás az oldalra. Három gyerekem, öt unokám és három dédunokám van. Főváros közeli településen – Solymáron – élek.
