„The Sound of Silence” **
a csend is hang.
úgy, mint a fehérben az összes szín:
a csendben is ott lapul a hang.
lehet, hogy épp születik,
lehet, hogy épp elhal,
lehet, hogy csak csendben van.
de van.
2025.08.10., 69 évesen
**Simon & Garfunkel – The Sound of Silence (1964)
utóirat:
ez az írás egy „inspiráltció”, Adorján L. Zoé „Hangoló” versének (https://irodalmiradio.hu/2025/08/09/hangolo/ ) kommentjeként született.
ám Zoétól ezt a választ kaptam:
„kedves Gábor, ez önmagában is vers. *Csendes csend-vers. köszönöm: Zoé”
hát, ha vers, legyen vers. nem bánom. akkor viszont fel is töltöm, lássa, aki látja, értse, aki érti. én pedig köszönöm, kedves Zoé!
illusztráció: Simon and Garfunkel – The Sound of Silence (1966)
további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress
blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
| Simon & Garfunkel – The Sound of Silence (1964)
Hello darkness, my old friend In restless dreams I walked alone And in the naked light I saw “Fools” said I, “You do not know And the people bowed and prayed
|
A csend hangjai
(Sólyom Tamás fordítása)
Hello darkness, my old friend! És lassan mozdul már a kép: És mint egy égi látomás, És aztán pendül már a szál, Minden arc a földre néz, |
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
8 Responses
Kedves Gábor!
Minél zajosabb a világ, annál nagyobb értéke van a csendnek, a szünetnek, az egymásra figyelésnek, vagy csak az elmélkedésnek, pihenésnek.
Zoénak igazat kell, hogy adjak. igen, önmagában is megállja a helyét, mert gondolatot ébreszt és értéket képvisel.
Az egész irodalmi oldalon jóformán Ti ketten vagytok, akik figyelnek másokra is. Persze, azért nem akarom kihagyni Izsó Antalt sem, mert ha épp jelen van, ő is viszonozza a látogatást, aztán ki is fújt az egész. Mindenki csak saját magát akarja megmutatni, de másokra nem kiváncsi. Nem tartom igazi közösségnek ezt a fórumot, pedig a vezetői mindent megtesznek azért, hogy közösséggé formálják azt.
Szeretettel: Rita
Szeretettel: Rita
kedves Rita,
megint egyetértünk, de ezt most nem örömmel írom le. meg nem is igaz ez igazán.
mindenkinek magánügye, hogy mire használja ezt az oldalt.
igen, van, akinek az önkifejezés egyik (vagy talán egyetlen) eszköze, van, akinek szárnypróbálgatás, van, akinek segélykiáltás, van, akinek palackposta, van, akinek…
a legtöbben, nekem úgy tűnik, nem nekünk, kivülállóknak, hanem valakinek írnak, de/és ő többnyire sohasem válaszol…
nekem könnyű dolgom van. ahogy neked és Zoénak is megírtam már, engem nem hajt sem a megjelenési, sem az önigazolási, sem más egyéb ilyesmi vágy. egyszerűen csak magamnak, illetve az utódaimnak archíválom régi, és mostani gondolataimat, érzéseimet. úgy a szakmai, mint a magánéletemben elértem azt a megbecsülést, ami elégedetté tehet, s tesz is, mi mást is kívánhatnék?
számomra a publikálásnak nincs tétje. de jó látni, érezni, hogy egyik – másik gondolatom rezonanciát vált ki másokban. és ez jó érzés. akkor is, ha ennek visszajelzése is van, és akkor is, ha mit sem tudok róla.
mindamellett, ha már témánál vagyunk, lenne egy felvetésem – javaslatom – kérésem mindazokhoz, akik valamiért, akármiért olvassák ezt a hozzászólást:
a közelmúltban megszűnt a blogoldal azon szolgáltatása, mellyel láthattuk – követhettük írásaink olvasottságát.
én is azok közé tartoztam, aki szóvá tette, hogy valamilyen internetes keresőmotor erősen belezavart az olvasottsági adatok hitelességébe. mindamellett, hogy ez az egyoldalúan megszüntetett rész-szolgáltatás (ami amúgy része volt a bloglehetőséggel megvásárolt ”szolgáltatáscsomag” -nak), mégiscsak adott némi információt írásaink ismertségéről, de e lehetőség megszüntetése teljesen elvágott minket az olvasottsági adatok megismerhetőségétől.
ezért az a felvetésem – javaslatom – kérésem mindazokhoz, akik a blogon megjelent írásokat olvassák, hogy abban az esetben, ha egy bejegyzés valamilyen (bármilyen) szinten elnyerte tetszésüket – együttérzésüket – elismerésüket, a „pozitív fityisz” (más, idegen nyelvkultúrákban „like”) jel kattintásával tudassák azt a szerzőkkel.
próbaképp, mivel ez a javaslat most nem önálló bejegyzés, hanem a „csendes csend-vers” írásom alatt jelent meg, ennél a bejegyzésnél „fityiszeljetek”.
előre is köszönettel: ivgabor
Kedves Gábor!
Azt gondoltam, hogy ezek az irodalmi fórumok egyfajta alkotói táborok, ahol megvan az az előny, ami nincs meg egy könyv olvasásakor, hogy az olvasók reagálni tudnak. Egyáltalán érdeklődőek, vagy legalább, ha már ők kerültek az érdeklődés középpontjába, viszonzásként nyitnak a másik felé, hogy megismerjék, ki az, akinek az ő alkotásuk elnyerte a tetszését, vagy jogos-e a kritikai észrevétel, hogy ő hogy ír, az írásai mit tükröznek, stb? Ilyen alapon levehetek egy könyvet a polcról, vagy kölcsönözhetek a könyvtárból, aztán vagy megértem az írót/költőt, vagy nem. Tudom, hogy semmi sem kötelező, nem is arra gondoltam. A Holnap Magazinon, ahol kezdtem, se írt mindenki véleményt, sőt meg se köszönte a hozzászólást, és olyan is volt, aki soha nem olvasott mást, de mégis volt egy aktív közösség, akik figyeltek egymásra. Még közös verset is írtunk, ráadásul nem is egyet. Ilyenkor akár 10-12 személy is részt vett ebben és mindig az határozta meg a témát, aki először írt a kihívóhoz. Nekem ez az abszolút közöny szokatlan. Különösen, hogy egyesek mindig a nagy határtalan szeretetükről, emberségükről, másokra való figyelésükről írnak, miközben ezt a valóságban nem képviselik. Ha senkit sem érdekel, amit írok, akkor egyszerűbb, ha beteszem a fiókba. Milyen közösség az, ahol csak magamra vagyok kíváncsi? Azt gondoltam, hogy „beszélgetünk” egymással, ha nem is százan, de 4-5, esetenként akár több író-olvasó is akad, akik visszajelzik, hogy mi fogta meg őket az adott műben, mivel tudtak azonosulni, vagy mivel nem.
Sokakkal ellentétben nekem számítanak a visszajelzések. Ez olyan, mint a köszönés. Ha nem fogadja sokadszorra se a másik, akkor nem erőtetem a Jó reggelt/napot/estét én sem. Nem vagyunk egyformák, mégis számtalan olyan írást olvastam, amelyek érzéseket váltottak ki belőlem, mely előtt megemeltem a kalapom, melyről úgy éreztem, hogy akár én is írhattam volna, és ilyenkor úgy éreztem, hogy van közöttünk valami, valami érzelmi szál, ami a szülővel, gyermekkel, vagy akár a természet szépségével, erejével összeköt bennünket, de ezek szerint ezt csak én érzem. Többször megkaptam már, hogy ne legyenek, illetve nem lehetnek elvárásaim, de miért ne lehetnének? Ki tilthatja ezt meg nekem? És miért, milyen jogon? Legfeljebb nem veszi figyelembe, magasról tesz rá, így rájövök arra, hogy tőle nem várhatok semmit sem, a nélkül is, hogy ezt valaki fontosnak tartaná az orrom alá dörgölni.
Nos, nekem vannak elvárásaim. Ez vagyok én. Engem se lehet direktben alakítani, formálni. Indirekt módon azonban igen. Jó néven veszem az értő kritikai megnyilvánulásokat, mert azokból tanulni lehet. Öröm tölti el a szívem, ha valakit megérintettek a soraim, egyedül a közönyt, a negligálást nem tudom elfogadni, különösen ilyen mértékben nem. Ehhez nekem ugyanúgy jogom van, mint másnak a közönyhöz, közömbösséghez. Mivel Árpád és Adrienn sok lehetőséget ad, udvarias, mindig mindenre válaszol, nos miattuk és Zoé, valamint Te miattad teszek fel írásokat. Toniónak – Izsó Antal – többször van problémája a géppel, ha jelen van, ő is olvas és hozzá is szól. Ennyi, vagyis összesen 3 személy van, akivel egyfajta kölcsönösség alakult ki.
Szeretettel: Rita
hát igen.
de pontosítanék egy kicsit. azért sokszor látom, hogy egy-egy esetben valamiféle „interakció” létrejön író és olvasó között, legalább példul annyi, hogy „köszönöm, hogy itt jártál”, vagy „örülök, hogy tetszett”, meg ilyesmi.
de amit te hiányolsz, az inkább egy-egy írás „mondanivalójára”, „érzelmi” tartalmára, közölnivalójára vonatkozó kérdések, és/vagy válaszok hiánya. és ebben az esetben a kérdés nem az, ami után van egy kérdőjel, hanem az, amire az olvasó ráérez, akár olvasás közben, akár utána.
és igen, vannak olyan írások, amik számomra annyira érdektelenek, hogy fel sem merül, hogy válaszoljak rájuk. nem érint meg a hozzám eljutó befogadni való. és vannak olyanok is, amelyekre azok magyartalansága, nyüzsgő helyesírási hibái, összevisszasága, stílusa/stílustalansága, mondanivalója, vagy témája miatt nem reagálok. ahogy ilyen könyveket sem veszek meg.
hát, valahogy így van ez…
Gábor
Kedves Gábor!
Egyetértek Veled. Nyilván nem arra kell reagálni, ami nem érint meg, de ha soha-semmi nem érinti meg az alkotó közösség tagjait azokból az írásokból – légyen az próza vagy vers – amit felteszek, akkor mi értelme van? Egyelőre az és annyi, amennyit korábban erről megírtam.
Szeretettel: Rita
Kedves Gábor, köszönöm szépen a csendes „finomhangolást”.
A csendben ott van minden érzés és gondolat, amit nem írunk ki, nem mondunk ki, és az is ott van, ami valamiképp, valahonnan odakerült és megfogott, felemelt vagy megrendített, de megragadt.
Sok minden létezik a csendben mag állapotban, és lehet sosem hajt ki. Ha kihajt: formát ölt. Ha formát ölt, foglalkozni kell vele, táplálni, gondozni, fenntartani, nevelni, felelősséget vállalni.
Lehet olykor ezért nem születik meg a szó: az egymáshoz szóló.
Lehet, hogy a mag kihajt, nem most, később, évek múltán,
lehet, hogy csak életvégen és a szó majd nem ahhoz szól és annak, ki magot vetett egykoron. A mag a csendben csendben van, és vár…
üdvözlettel: Zoé
kedves Zoé, igen, köszönöm, valahogy így. úgy tűnik, gyakorta gondoljuk-érezzük tovább egymás gondolatait. és jól van ez így.