Egykori álmok, s egykori vágyak

Egykoron megélt régi álmok, nemrég, 

egy éjszakán, ismét rád találtak. 

Álmok, vágyakkal teli, melyek akkor valaha 

annyira megfogtak, felkavartak. 

Hitted, hogy felejteni soha nem fogod őket,  

s lám mégis elröppentek, megszöktek előled,  

ellene semmit nem tudtál tenni, 

mint hűtlen szerető elhagytak ridegen. 

De most, hogy, újra álmodtad, s átélted őket,   

újra megfogtak, nem engednek. 

Napok teltek el azóta,  

de még mindig rájuk gondolsz. 

Visszaidézted, újraélted,  

hamvaiból feltámasztottad,  

ezeket az ijúkorban támadt merész, 

elfelejtettnek hitt,  

az emlékezet eldugott sarkában megbúvó, 

valaha kedves, később haszontalannak ítélt  

álmokat. 

 

Akkor régen, ezek a vágyakkal teli álmok 

fontosak voltak számodra,  

útmutató csillagként ragyogtak. 

De ahogy múlt az idő,  

csillagok módjára, melyek az égen  

egy ideig ragyognak, majd kifáradnak,  

fényük gyengül, elhalványodnak, 

 az égbolton még egy utolsót villannak, 

aztán kihunynak, hulló csillaggá lesznek, 

lehullnak a mélybe,  

a földre leszállni készülnek,  

de útközben elégnek, semmivé vállnak, 

úgy ezek az egykori álmok,  

és velük együtt az egykori vágyak,  

merész tervek hasonló sorsra jutottak, 

az álmokkal együtt szerte foszlottak. 

Helyükbe a lemondás, a belenyugvás 

 és a minden-mindegy közömbössége lépett. 

 

Éjszakáid is megváltoztak., álmatlanul telnek el 

Rosszul alszol. 

Ágyadban csak egyre forgolódsz. 

S ha néha-néha netán mégis, 

oly szerencsében van részed, 

hogy álmodsz, megköszönöd a Teremtőnek. 

De ezek az álmok már mások.  

Megváltoztak. 

Nem olyanok, mint voltak ifjú korodban, 

szürkék s szintelenek, felejtésre érdemesek 

belőlük már vágyaid is eltüntek, s te észre sem veszed, 

hogy voltak egykor mások is, 

tartalommal, vágyaktól teliek, 

nem csupán ilyen üresek. 

S ha mégis megesik, bár ritkán, hogy rájössz erre, 

s belédhasít a felismerés,  

fájdalommal tölt el a gondolat, 

hogy egykor voltak vágyaid, megjelentek álmodban is, 

de mint az álmok, velük együtt eltűítek, 

feledésbe merültek, mintha nem is lettek volna. 

Értetlenül állsz a jelenség előtt és rájössz,  

hogy az emberi értelem ennyire gyenge és tökéletlen,  

hogy fontos dolgokat megtartson, még arra is képtelen. 

 

A fárasztó éj után, reggel fáradtan ébredsz. 

S amire ébredsz, ami a nap során fog következni, 

Ugyanaz a szintelenség, üresség fog várni, 

ami álmaidat is már éjjel uralta. 

Amitől, ha tehetnél szabadulnál, 

 s ha erőd lenne hozzá előlük elfutnál. 

A változás csak annyi, hogy napjaid vezérfonala  

mára a minden mindegy lett. 

Manapság már a túlélés vágya is, 

alig ad erőt a folytatáshoz. 

Egyedül az, amibe még kapaszkodsz, 

és támasztékot nyújt,  

a majd csak lesz valahogy. 

Napjaid során semmi sem történik, 

egyik a másik után számolatlanul fásultan lepereg 

mintha újra és újra ugyanarra a reggelre ébrednél, 

mintha az idő megfagyott volna s állna. 

Pedig az kegyetlen, hidd el, meg nem áll,  

mindig siet, olykor vágtat, 

s ha egy nap véletlenül tekinteted a tükörre téved  

a látványtól, ami fogad visszahőkölsz. 

Benne egy Ismeretlen öregember  néz rád vissza,  

 s te emlékeid között keresed, 

vajon ki lehet  ez az idegen? 

De aztán rádöbbensz, ez a valaki  bizony te vagy,  

csak közben az ifjúból öreg ember lettél  

anélkül, hogy a változást észlelted volna. 

 

Íme, így telnek majd napjaid esemény nélkül, 

S ettől már reggel csalódva,  

kedvszegetten várod a másnapot, 

reménykedve, hátha majd most, 

a mai nap ezúttal más lesz, mint a többi. 

S aztán szomorúan látod, hogy ez se sikeredett különbül.  

Igaz nem lett se jobb, se rosszabb, mint sok másik. 

  

A haláltól már régóta nem félsz, 

úgyszólván már hozzászoktál a gondolathoz, 

hogy egyszer úgyis el kell menni, 

s ennek majd úgy kell lenni, 

hogy a halál egy szép napon, 

eljő majd, hogy tőled tested kérje. 

Ott áll majd ajtód előtt, 

kopogtat, s téged keres. 

S ez jelenti majd eljöttét  

a nagy pillanatnak, mikor tested 

kerül a halál uralmába, 

lelked viszont, tested fogságából szabadulva 

ekkor nyeri el végre valahára azt,  

mit egész életed során oly nagyon kerestél, 

s, most ráleltél, s ami nem más, mint  

az emberi lét legjelentősebb természetes velejárója, 

a legdrágábbika: a lélek szabadsága!