Épült a kővár magasra, őrt állt büszkén fenn a helyén.
Fürkészte mindig a távolt, a zord sziklaszirt peremén.
Fagy, eső, nap és a harcok, sok rossz ez mi, romlást hozott.
Múltak az évek, miközben a vár fala omladozott.
Nem maradt már, csak kőhalom, hol váltja sűrűn gyom a gazt.
Kövekbe rejve bánatot, bús századok árnya nyomaszt.
Véres csatákban helyt álltak derék vitézek sok helyen.
Várfalon lengtek a zászlók, mind szép, színes, tarka selyem.
A fénylő páncél csillogott a sok daliás harcoson, s
a nap vakítva villogott a kézben tartott kardokon.
Ágyú dörgött a fennsíkon, kürt szava harsant ércesen.
Harci zaj tombolt mindenütt, s hulltak a fejek véresen.
Sokszor láttak e kőfalak borzalmas pusztítást és vért.
Állunk a romnál szótlanul, a rég múlt emléke kísért.
Ma már csak síri csend honol, s a romok közt zenél a szél,
de hőseinknek emléke az utókorban benne él.
Author: Andaházi Szeghy Lajos
Andaházi Szeghy Lajos az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten születtem 1940 szeptemberében. Édesapám a posta alközpont üzemében műszerészként dolgozott. Édesanyám háztartásbeliként két nagyszülővel, öcsémmel, húgommal és velem együtt otthon volt. Rólunk gondoskodott. A háború utáni nagyon nehéz években szegényen, de szerető családban éltünk. A vers szeretetét apámtól, a zene szeretetét anyámtól örököltem, hat évig zongoráztam, de a focit jobban kedveltem gyerekként. Futballozni kezdtem és tíz éven keresztül játszottam a Postás, a Debreceni Honvéd és a Ganz Darugyár csapatában. Műszaki főiskolát végeztem általános gépész szakon és a Ganz Daru és Kazángyárban dolgoztam gyártástervezőként és üzemszervezőként. Végül több mint 43 év után innen mentem nyugdíjba. Itt ismertem meg feleségemet is akivel több mint 46 éve éve boldog házasságban élünk. Két remek fiunk és öt csodálatos unokánk van. Céljaink, amiket kitűztünk mindig közösek és reálisak voltak. Azok megvalósulása sok örömet szerzett eddigi életünk folyamán. Hatvan évesen kezdtem tájfutóként versenyezni, hét éven keresztül. Nagyon szerettem az erdő illatát, a mezőket, de sajnos egy sztrok után abba kellett hagynom a tájfutást. Olvasni mindig szerettem. Versírással már fiatalkoromban próbálkoztam, de csak az asztalfióknak írtam. Nyugdíjasként már több időt tudtam versírással tölteni. A versírás tudományával behatóbban ekkor kezdtem foglalkozni. Már tájfutó koromban lenyűgözött mindig a természet, a táj...
2 Responses
„Ma már csak síri csend honol, s a romok közt zenél a szél,”
Addig jó, amíg ez így van, hiszen a világ számtalan táján – többek között a szomszédunkban is – dúlnak a háborúk, halnak az ifjak és sírnak, gyászolnak a vének, mert a pénzéhes emberek mások halálából jól élnek.
Szeretettel: Rita
Szívesem.
Szeretettel: Rita