Az emlékezés olyan, mint egy pillanatkép, előhívható. De nem erőszakkal, inkább gyengéden, a múlt albumában lapozgatva. Rábukkanva életünk kifinomult részleteire. Jó a dolgok, érzések mögé nézni. Esélyt adni, hogy újra átélhessük, sőt, átértékelhessük azokat. A szép, hosszú ősz, fátyolos esték. Az avar felszisszenése a cipőtalpak alatt. Az esőtlen déli napi kikacsintása a válófélben lévő levelek közül. Belőlem előhúzott egy emléket.
Életem szereplői főleg férfiak, s én tipegve, szolgálatkészen, boldogan játszom el köztük az egyetlen női szerepet. Minden férfi valamilyen formában az enyém. Édesapám, aki mindig elfelejti, hogy a lánya már felnőtt. Apósom, akinek csodás társamat köszönhetem, miközben büszkén fogadott lányává. A férjem, aki erényt kovácsolt a hibáimból és tiszteli bennem a nőt. A két fiam, akik belőlünk fakadtak, de semmiképp nem a mi tulajdonaink.
A november hava már minden ékességétől, színétől megfosztotta a kertet. A két nagyapa, férjem és a két unoka avart égettek. A szabad tűz látványa, az ősz elem meghittsége felszabadította őket. Szerepem csak annyi volt, hogy megraktam a kosarat: volt benne szalonna, kenyér, krumpli. Majd bentről, az ablakból figyeltem a több generációs lelkesedést. Élesztették, szították a tüzet kipirult arccal. Papák egyszerű, rutinos mozdulatokkal forgatták a nyársakat, húzták rá a szalonnát. A forró lángnyelvek végig nyalogatták, közben megeredtek a szalonnadarab sós könnyei és egyenesen a kenyérre csöpögtek. Kisebbik fiam sosem volt jó evő, de ez más. A nap lassan búcsúzott, az ég alja vörösen izzott körülöttük. Mintha erre az estére rendelték volna díszletnek. A tűz sorra nyelte el a leveleket, a száraz ágakat, mintha soha nem akarna betelni vele. Miközben egyre erősödött, egyre forróbb lett a lehelete is. Nem tudom, miről beszélgettek, de vidám nevetésük behallatszott. Nagyapák, apák és fiaik valami erős, megbonthatatlan kötelék, a vér szövetsége.
Előkerült a krumpli, ekkorra már parázslott a tűz. A fiúk szemét csípte a füst, de nem vallották volna be soha. A forró krumpli a nagyapák kérges kezét meg sem sütötte. Kettévágták, megszórták sóval. Mennyei vacsora a szabadban. Búcsúzóul egy-két fáradt sziporka szállt még fel az égbe. Betemették a tűzfészket földdel, ahogy illik. Elindultak befelé, kormosan, füstösen, jóllakottan. Szájukban sós szalonna, füstölt krumpli íze. Szívükben a kortalan együttlét öröme. Elöl a két éltes nagyapa, mögöttük a folytatás.
Author: Kissné Kustor Franciska
1970-ben születtem Csornán, egy kis faluban nőttem fel. Győrben érettségiztem, eddigi életemet a gyerekekkel való foglalkozás töltötte ki. Két felnőtt gyermekem van, boldog házasságban élek. Gyermekkorom magányát fantáziám és gazdag képzeletem segítségével tettem felejthetetlenné. Elfoglalt szülők helyett a nagymamám minden este felolvasott, innen ered a könyvek szeretete. Kamasz koromban próbálkoztam először versek írásával. Az érzések szavakba öntése segített át a nehézségeken. Majd jöttek a novellák. Csak arról tudok írni, ami megérint, ami foglalkoztat. Küldtem be novellát a http://ahetedik.hu –ra, ahol több művem megjelent. Negyven éves korom körül születtek az első mesék, mára már több kötetre valót írtam. Rájöttem, ez a fajta önkifejezés áll a legközelebb hozzám. Valahol mindig ott él bennem a kislány. Így könnyen belehelyezkedem az ő világukba. Visszajelzést, elismerést tőlük kapok. Gyógypedagógiai asszisztensként dolgozom, eleinte óvodában, már 6 éve iskolában. Rajzórákon sokszor a meséimről rajzolnak a gyerekek. Színdarabokat is írtam, amit nagy örömmel adtak elő. Ez a legnagyobb siker számomra. Pályázatra meséket most küldtem be először. Örülök a lehetőségnek, hogy nyomtatásban is jelenhetnek meg mesék.
