Vagyunk itt mi oly sokan eme hatalmas világon,
S szemünkkel szemlélődünk nékünk igaz valóságon,
Dobban százat, ezret, akár minden másnak, a szívünk,
S gyakran kedvteli, s néha gyötrelemtől jajgó lelkünk.
De kaptuk kezeinkbe azt az eszközt, azt a hangot,
Mellyel lelkünk dallama s képzelete szárnyalhatott,
Mellyel az elménk s egész lényünk nem csak önmagunkért
Él. Alkothat s gyönyört adhat másokért, emberekért.
Szürke lepedővel fedett napokon mi vidítunk,
Viharos lelkekből enyhítő könnyeket fakasztunk,
Hogy azokat fény s melegség ölelje puhasággal,
Szeretetnek akárcsak egy, apró kis sugarával.
Vidámság óráiban mi fáj, mint a köd, elfoszlik,
Ha munkánk s mosolyunk szemek elébe bontakozik.
Elménkkel teremtünk eme világra új földeket,
Égbe nyúló, hófödte hegyet, gyöngyöző vizeket,
Népéért halállal karddal vívó, dicső hősöket,
Életet szennyként látó, rémes s ostoba lényeket,
Meséket, hol az erkölcs, emberség, szív az életet,
Mindenséget magasokba, csillagokig emelhet.
Vezettünk népeket a csodás s fényes Kánaánba,
Hívtuk vitézeinket hazáért dicső csatákba.
Gyönyörködtetéssel ébresztünk megannyi érzelmet,
Tanítni akarva szólítunk minden szívet s lelket.
Fák, völgyek, rózsák világát tárjuk szemek elébe,
Szimfóniáját visszük emberi tájak mélységébe.
S ha lelkünk ékes szárnyain fellegekben röpködött,
Vagy gyötrelemnek tüzétől magányosan üvöltött,
Ki-ki tehetséggel áldott kezével eszközt fogott,
S magát szabadon engedvén csak magának alkotott,
S imígyen oszlatta dühöngő, dörgő villámjait,
Vagy élte meg a gyönyört, az édes, kedves álmait.
Vagyunk, mint mindannyian ezen a földön: emberek,
Érző, szerető szívek, vágyó, álmodozó lelkek,
Látunk szépet s csúfot, Lágyat s durvát egyaránt hallunk,
Könnyeinkben fuldoklunk, vad estéken át mulatunk.
De mikor érezzük, kezünkkel és lényünkkel alkotunk.
Lelkünk a szabadba engedvén a képzetünkkel játszunk,
érzelmet s értelmet keltünk, „tanítunk s gyönyörködtetünk”,
Így szólva magunkhoz, hogy alkossunk, s éljünk, éljünk, éljünk.
Author: Kazup-Nagy Máté
Köszöntöm az olvasót! Kazup-Nagy Máté vagyok, fiatal középiskolás diák, amatőr költő. Általános iskola óta írok verseket, és a mai napig az egyik kedvenc szabadidős tevékenységem, elfoglaltságom. Nem egy művem már megje- lent különböző antológiákban, amelyek mai napig mind sikert jelentenek. Verseimnek legfőbb témája a feltörő érzelmek rímekben való megfogalmazása. Az ember élete során sok mindent megtapasztal, akár az önfeledt örömöt, mely a csillagokig képes felrepíteni, vagy a mélyről feltörő fájdalmat, csak hogy egy-két példát megemlítsek. Számomra ezeknek versbe öntése egyrészt megnyugvást jelent, másrészt később a műveket elővéve és újból elolvasva könnyen fel tudom idézni azokat a pillanatokat, amelyek nagy hatással voltak rám. Ezen kívül a tájversek is közel állnak hozzám, hiszen akár egy őszi kép, vagy egy borongós téli nap is képes érzelmeket előhívni. Innen is köszönöm a családomnak, barátaimnak és tanáraimnak a bíztatást és a támogatást, valamint az Irodalmi Rádió szerkesztőségének, hogy tagja lehetek az alkotó közösségnek, és remélem, hogy a verseim elnyerik az olvasók tetszését!
Egy válasz
„Meséket, hol az erkölcs, emberség, szív az életet,
Mindenséget magasokba, csillagokig emelhet.”
Szomorú, hogy az emberség, szív és erkölcs már csak mese, melyet megálmodunk magunknak.
Szeretettel: Rita