Jutkának
csikóbojtos fiatalságom fickándozva begyűjtené
természeted gyümölcseit,
virágos mézfád tövében önfeledt boldogságot játszanék!
– de hol van már vihart felejtő őszöm
bús nyárvirága is,
hová lett korán pelyhedző baj-szakállam emléke is?
1975.10.21., 19 évesen
illusztráció: PhotoCape (szerkesztve)
publikálva: „Sütőtök olvad a számban”, Őszi versek és novellák az Irodalmi Rádió szerzőitől, 2025.09. hó,
a ‘versnapló (részletek, ősz, 1975.)’ írás részeként
további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali):
A „kincs, ami nincs…” belső tere egyetlen mozdulatban nyílik meg: a fiatalság könnyű, szökellő lendületével — „csikóbojtos” képeivel, a játék, a természet és az önfeledtség édességével. A vers első fele olyan, mint egy hirtelen felvillanó, fényben találkozó múlt-pillanat: gyümölcsillatú, napmelegű, szinte még mozdul a levegőben. A költői képek mézzel, virággal, gyümölccsel telítik a teret, s ez a gazdagság nem emlék, hanem a szelíd erotikával megfestett vágy: egy visszatérni akaró tekintet fénye.
Aztán egy egyetlen, halk „– de” megtöri ezt az emelkedést. A fény elhalkul, a virág színe tompul, a hangulat átfordul az elmúlás lassúbb, borongóbb rezgésébe. A „bús nyárvirág”, a „pelyhedző baj-szakáll” emléke már nem a játék terepe, hanem az idő nyoma: a finom, csendes, nem drámai, mégis megkerülhetetlen átváltozásé. Az ifjúság édessége átoldódik egyfajta korai melankóliába — abba a felismerésbe, hogy ami egyszer természetes volt, ma már csak az emlékben él.
A lírai beszédmód épp e kettősség miatt hat: a vers nem sirat, hanem rezeg. A képek és a hangulat nem nagy ívű tragikumot hordoznak, hanem a visszanézés halk gyönyörét és finom fájdalmát. A mondandó mélyén ott húzódik az a tapasztalat, amelyet a tizenkilenc éves hang különösen élesen érezhet: hogy az idő nem a majdani, későbbi jövőben, hanem már most kezdődik, s el is vesz valamiből valamit minden nappal.
A „kincs, ami nincs” így válik költői paradoxonná: a hiány értékké, az emlék érzéki jelenlétté, a veszteség pedig ugyanannak a szépségnek egy halkabb, de még igazabb tónusává…
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
10 Responses
Kedves Gábor!
Egészen elképesztő, hogy már 19 éves korodban mennyire érett voltál és milyen izgalmas, vágyat ébresztő, ugyanakkor kellőképpen árnyalt szavakkal fejezted ki vágyaid/érzéseid.
Elismeréssel és szeretettel: Rita
a kincs, ami nincs, olyan kincs, ami volt, de már nincs. de, szerencsére lett helyette másik…!
Kedves Gábor!
Igen, az a lényeg, hogy megtaláltad az igazi kincset, ami keveseknek adatik meg.
Szeretettel: Rita
kedves Rita, köszönöm.
de egy kis kiegészítéssel élnék: mindenkinél, mindenkiben lapulnak kincsek, ám többnyire csak akkor döbbenünk rá, hogy mekkorák, amikor elveszítjük azokat – szerintem…
Gábor
a természet élet-bőség-mindenség csikófickándozó tavaszának, a szín-íz-illat gyümölcs-nyár öröm-játék-kavalkád boldogságának emlékei annyira életteliek és élni akarók, hogy a bús őszi gyászban elhervadt virág-világ-álmok magánya csak késleltetve tud az érzésekben megjelenni…, majd szép lassan lecsendesedni….
pedig csak egy melankólius érzés fogalmazódott meg, s gördült hirtelen papírra, egy padban merengve, valamilyen órán…
Szép…ennyit látok s érzek…meg, hogy nem csodálom, hogy Zoéval össze tud csengeni egy-egy írásotok…
nekem teljesen más az írói stílusom, ezt a fajta líraiságot csak ízlelgetem, mint kiskanálról a mézet…🙂.
„írói stílus”: az mi lehet…(?) de az „írásnak” tényleg lehet stílusa, ami leginkább egy emocionális rezzenés: arra a pillanatra – időre érvényes, amikor az érzés megfogan és a gondolat születik, majd abból az írás megszületik. na jó, igen, néha kell a bába, a fodrász, meg a sminkes, de a fogantatás, mint alapanyag mindig egyszeri, egyedi…
Nos, nem kell mindenben teljesen egyetértenünk, szerintem létezik „írói stílus´, amikor bármit ír az adott szerző, alkotó, az rá jellemző, és senki másra….s felismerhető, beazonosítható…nincs ezzel semmi gond… nem szégyen stílusosnak lenni !
Hogy aztán mindenkinek van – e, az már más kérdés.
Pl. én tudatosan nem törekedtem erre soha, mégis, egy idő után kitűnt, ráláttam a saját írásaimban a kimondottan rám jellemző stílusra, s van néhány ember, akik olyan szinten „ismernek” és azt, ahogy írok, hogy felismernek, név nélkül is be tudnak azonosítani. Pedig én nagyon sokfélét írok, verset, prózát, s e kettőn belül is szeretem kipróbálni magam ismeretlen területeken is az írásban, mert : Játék, örömöt adó játék !😊
Az meg a hab a tortán, ha másnak is nyújt valamit, amit „papírra” vetek.
✅ , ám legyen.
„A stílus maga az ember”, Az idézet jelentése, hogy az ember stílusa, legyen az a beszédmódja, viselkedése vagy írása, tükrözi a személyiségét és gondolkodásmódját. Ez a kijelentés arra utal, hogy a stílus nem csupán díszítőelem, hanem a belső énünk közvetlen megnyilvánulása.
Személyiség megnyilvánulása: A stílusunk az, ahogyan kommunikálunk és cselekszünk, és ez a viselkedésünkben is megmutatkozik.
Gondolatok tükre: Írásban vagy beszédben a stílusunk (szavak, mondatszerkezet) közvetlenül utal arra, hogyan gondolkodunk, milyen a világlátásunk.”
– mondja az internet…
nem tudom, hogy nekem van-e írói stílusom, felismerhető, beazonosítható. de könnyen beszélek. hisz
…”nem vagyok író. bár írok néha,
ugyanúgy, mint mások.
és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is,
ugyanúgy, mint mások”…
hogy magamat idézzem…
🤭 , 🤫 , 🙋