Mézeskalács
Anyám kezén lisztpor, arany a fényben,
a tészta közepe puha, mint az idő.
A szívforma mindig kicsit ferde lett,
mert nevetett, mikor fölé hajolt.
A konyha ablakán párás az üveg,
rá kicsi ujjam csillagot rajzol.
Odakint hó, bent fahéj és zene,
a kutya szuszog, a rádió halkan dalol.
Kisütve sorakoznak a tálcán,
angyalok, szívek, holdak, lovak.
Mindegyik más, mégis mind hasonló –
mint az emberek, ha szeretnek igazán.
Apám akkor még hitt a csöndben,
lassan evett, és rám kacsintott.
„Ne siess, fiam, a meleg is elmúlik,
ha mohón kapkodod a falatot.”
Este a dobozban illat maradt,
amit azóta is keresek minden télben.
Kinyitok egy üres konyhaszekrényt,
és mintha ott lennének ők és én a fényben.
Most én gyúrom a tésztát magamnak,
sütök szívet, de már nem nevet senki.
A fahéj illata mégis ugyanaz,
csak a kezek, amik formálták, nincsenek itt.
Ha egyszer majd valaki mellém áll,
és lisztet szór a hajamba nevetve,
megmutatom neki, hogy az élet édes,
ha elég időt hagyunk megkelni benne.
Oczeanus
Author: Czermann Olivér
Egy fiatal költő, író és örök vándor vagyok, aki a világ romjain, szerelmeinek csendjein és az idő apró kavicsain keresztül próbálja megérteni önmagát. Az írói nevem Oczeanus – egy név, mely a tenger és az alkony határvonalát idézi: azt a pillanatot, amikor a Nap utolsó sugara még megcsillan a vízen, mielőtt elmerül az emlékezet sötétjében. Írásaim középpontjában az elmúlás szépsége, a felejtéssel való küzdelem és a szerelem – vagy éppen annak hiánya – állnak. Gyakran nyúlok a klasszikus Róma és Hellász motívumaihoz, ahhoz a világhoz, ahol még hittek a szavak súlyában, a hősök végzetében és az istenek válaszaiban. Műveim – legyenek azok levelek, költemények vagy lírai regények – belső időutazások lapjai. Olyan naplók, ahol hajdani tábornokok, elfeledett szerelmek és őszi levelek ugyanazt kérdezik: Mi marad belőlünk, ha már csak a szél az, ami képes emlékezni ránk? Minden sorom célja ugyanaz: meghaladni a felejtést.

4 Responses
Kedves Oczeanus ! Jólesően olvastam a versed, olyan melengető ebben a hidegben.🙂
Egy egészen picikét hadd vitatkozzam mégis : ne „majd”, és ne „ha” – hanem : most, amikor magadnak gyúrod a tésztát, nevess, akár bolondozásul szórj lisztet is, majd feltakarítod, juszt is legyenek ferdék azok a mézeskalács szívek, a konyhaszekrényben legyen legalább egy mosolygós kép, s amikor kinyitod, akkor jéé, Olivér mosolyog rád –
Ma már tudom, milyen fontos a most – ban, a pillanatban élni, magunkat szeretni, megajándékozni, bár mindig tudtam volna !
Szeretettel : Erzsébet.🙂
Kedves Erzsébet!
Köszönöm, hogy megállt ennél a versnél, és hogy továbbgondolta.
Igaza van – a „most”-ban való létezést tanulom éppen, lassan, lisztporosan, és elárulom: azok a fránya mézeskalács szívek ferdébbek nem is lehetnének. Még szerencse, hogy az ízéért szeretjük őket annyira.
Örülök, hogy soraim melegséget vittek ebbe a hidegbe, köszönöm a szép gondolatot, és köszönöm a mosolyt, amit itt hagyott.
Szeretettel: Oczeanus – Olivér 😊
Kedves Oczeanus – Olivér, elnézést…most vettem csak észre, első ízben magázódva írtam-írtunk, most meg tegezve szólítottalak meg…de, ha már így alakult, akkor ezennel felajánlom a tegeződést, lévén, hogy kettőnk közül én vagyok a nő, s idősebb is, földi számítás szerint.
A lényeg a lényeg, amit írtam, „javasoltam”, tegezve is, magázva is így gondolom, tapasztalataim szerint. És örülök, hogy nem bírálatnak vetted, hanem megérkeztek hozzád a szavaim. Én magam is tanulom, gyakorlom egyúttal, s egyre jobban megy !🙂
További szép alkotást kívánok !
Kedves Erzsébet!
Megtisztelsz, köszönöm szépen.
Abszolút megérkeztek hozzám a szavaid, ráébresztett arra, hogy tényleg el kell hagynom a feltételes mód használatát és stabilan a most-ban, szándékkal felvértezve kell írnom. Elvégre a mi művészetünk a legerősebb teremtés: szavakkal alkotni olyat, ami túlmutat időn, téren és végezetül rajtunk is.
További jó gyakorlást és szép alkotást kívánok neked én is! 🙂