Magába szürkül némán a büszke erdő
Lombjai közt kábán zümmög a darázs
Messzire nyújtózik egy lusta szürke felhő
Az elhullott avar mint szunnyadó parázs
Nagyot sóhajt már a fáradt őszi reggel
Hideg lehelete meg, megcsillan a járdán
Én vele maradtam, csak a nyár ment el
Útnak indult már délnek, hiába várt rám
Most nézem, ahogy az ősz is már megfakul
Neki ez nem a gyász, hanem ünnepi viselet
Az ő szívében is csendben ugyanaz lapul
Várja türelmetlen a szerelmét, a hideg telet
Érkezik is lám, a hegyekre lóg fehér fátyla
Kezében csokorként hozza a csillogó jeget
Szoknyáját a fák büszke lombjaira rázza
S abba írom én könnyezve a Te neved
Mert ahogy az Ősz, úgy az én szívem is jár
Mint vér a sebbe, úgy szerelme karjába fagy
És ahogyan majd az ő szerelmükért sem kár
Nekem Te még a halálomban is az élet vagy
Author: Nagy Róbert
Mindig hittem abban, hogy a tettek mozgatják a világot — de minden tett előtt ott áll egy szó. Egy szó, amely bátorít, amely megnyugvást ad, amely szerelmet vall helyettünk, vagy amely elkísér a búcsú pillanatában. A szavak legszebb formája számomra a költészet. Az ember egészségére pedig a kimondatlan szavak a legkárosabbak. Gyűjtögetjük őket, cipeljük magunkkal és ha nem vigyázunk, feltornyosulnak, majd ránk dőlnek és elnyomnak. Ha már teljesen kifogytunk a szavakból, akkor sem kell félnünk, mert amit nem tudunk elmondani, azt már valaki versbe öntötte… szeretném, ha egyszer valaki az én versem soraival mondaná el, mind azt, amit érez. Az én múzsám maga az élet, buzgó, lüktető, színes és végtelen, de túl zajos is, aki mellett nem jutok szóhoz. Az én múzsám maga a halál, csendes, vigasztaló, szelid és örök, aki már nem halja ha szólítják. Ezek az én kimondatlan szavaim, ezeket öntöm versbe, mert a költészet a szavak legtisztább, legszebb alakja: az a hely, ahol a lélek megmutathatja magát, ahol a kimondhatatlan is hangot talál. Amikor a legmélyebb érzések énekké válnak. Az utolsó hely, ahol még beszélhetünk az élettel és a halállal. Nagy Róbert vagyok és köszönöm, ha olvasol.
