Hazaért. Fáradtan ledobta az asztalra az álarcát. Minden egyes nappal nehezebben tudja levenni, egyre jobban bele nőtt a bőrébe.
Milyen hihetetlenül fáradt a szívem! Mintha legalább 1000 éves lenne! – sóhajtott egy nagyot erre a nehéz gondolatra.
Sokáig meredt maga elé szomorú szemeivel, majd a zsebéhez kapott.
– Istenem, a lelkem! Elhagytam. Egészen idáig súlyosan húzta a zsebemet, és most nincsen meg. Olyan sokáig nem foglalkoztam vele, hogy már fel sem tűnt, hogy itt van, csupán néha húzott kicsit jobban a súlya.
– Hát ezt is elvesztettem. Tényleg nem maradt semmim.
Szomorúan ült a fotelben, és csak bámult maga elé.
Hirtelen kopogtak az ajtón.
Egy csupa mosoly, nagy, tiszta szempár volt volt az egész gyerek, aki ott állt.
– Ne haragudj! – szuszogta kifulladva.
– Azt hiszem, ez a Tiéd. – kis kezeivel óvatosan tartotta az elveszett lelket, de közben a súlya alatt remegtek a karjai.
A felnőtt férfi meglepetten nézett rá, leguggolt hozzá kíváncsian.
– Idáig cipelted ezt a hatalmas súlyt? Hogyan bírtad el?
– Tudtam, hogy nagy szükséged van rá. Nem élhetsz a lelked nélkül. Nem volt választásom. Láttam szegényen mennyire elveszett, és azt gondoltam, Te még elveszettebb lehetsz nélküle.
A nagy komoly felnőtt könnyei hullottak, ahogy a kisfiú előtt guggolt, majd szeretettel megölelte. Addig szorította, amíg újra a részévé nem vált.
Egyek voltak. A kisfiú és a férfi, csak néha elvesztették egymást az élet viharaiban.
Author: Czene Elizabet
Czene Elizabet vagyok. Már nagyon fiatalon is vonzottak a történetek, imádtam képzeletben mesebeli tájakon barangolni olyankor, amikor a valóság nem igazán kötötte le a figyelmemet. Az olvasás szeretete édesanyámtól kapott örökségem, ami a mai napig az egyik legkedvesebb elfoglaltságom. Fiatal tinédzserként még csak a fióknak alkottam, a saját szórakoztatásomra, idővel már a környezetemet is megörvendeztettem egy-egy művemmel. A közelmúltban volt szerencsém forgatókönyvíróként részt venni egy amatőr filmes projektben, ami egyben visszatérésemet is jelentette az íráshoz egy hosszabb szünet után. Örök útkeresőnek vallom magam, amelyben segítségemre van a fáradhatatlan kíváncsiságom és nyitottságom a világ és az emberek iránt. Mélyen hiszem, hogy mindenkinek megvan a saját útja, amit a Sors már a születése pillanatában neki szánt, és ha valakiben kellő hit és kitartás lakozik, az rá is fog találni. Kedves Olvasó! Boldog vagyok, hogy életünk útjai keresztezték egymást! Remélem, számodra is öröm lesz ez a találkozás!
