Kattints a címre, s megnézheted a videót.
Tudod, kedvesem, miután megismerkedtem drága barátommal, kíváncsi lettem, hogyan is került abba az aprócska műhelybe. Mit tehettem volna, alaposabban utánajártam.
Eredetileg Észak Arlensenből származik. Tromjolni bevándorlók voltak szülei. A két vidék egészen más. Amikor megérkeztek, bizalmatlanul fogadták őket. Főleg őt, a kis Marionellót. Errefelé a gyerekek tudják a rendet. Iskola, aztán haza, leckeírás, házimunka. Azért némi gyerekeskedés is belefér ám! Namármost, a mi főhősünk nem ezt a napirendet követte. Az iskola melletti mezőn töltötte nyáron az időt a tanterem helyett. Kifeküdt a napra, fűszálat rágcsálva, ingujját, nadrágszárát egészen feltűrve, bakancsát ledobva. Amikor megkérdezték, mit is csinál ott, mindig azt felelte: „felhőkből készítek dolgokat”. Na, ez sem segített a beilleszkedésében.
Mama mindig korholta, hogy jó volna, ha nem álmodozna, jó volna a földön járnia. De papa ilyenkor mindig cinkostársként rákacsintott, homlokon csókolta, s annyit mondott: – Azért néha nem árt a felhők fölött is körülnézni! Egyébként Édesapjától tanulta ki az asztalos mesterséget. Legalábbis a hagyományos értelemben vett mesterséget. Mert Marionelló sosem készített semmit csak úgy el, ahogy szokás. Ő mindig szépet akart faragni. Úgy fogalmazott: a bútornak is kell lelket faragni, azért, hogy megbecsüljék, hogy szeressék.
Egy nap, ahogy ott feküdt a mezőn, vörös- kócos hajával, hófehér szeplős bőrével, sovány termetével elnyúlva, ijesztő hangokat hallott a faluja irányából. Tudta, nem szabad eszét vesztve hazaszaladnia. Tudta, mert a mama szigorúan megtanította neki. Akkoriban a koboldokra szabadon vadászhattak az emberek. Cirkuszokban, úri házaknál, uralkodóknál tartották őket bohócnak, cselédnek… Ezen a napon Marionelló szüleit is elvitték. De a hajó még alig hagyta el a partot, egy lázadás során kigyulladt. Mind odaveszett, aki akkor rajta volt. A gyermek hazatért, nem sírt, csak felöltötte apja ruháit, amik ekkor még szinte lógtak testén, fogta apja szerszámos ládáját, anyja sejem kendőjét a nyaka köré tekerte, aztán útnak indult.
Ki tudja, meddig vándorolhatott, amikor elérte Embervárost. Mikor a táblát olvasta, egy percig habozott. De aztán eszébe jutott, amit pár napja látott. Saját magát, a tó tükrében. Egyáltalán nem tűnik koboldnak. Inkább csak alacsony termetű embernek. Neki ugyanis nem hosszú, hegyes, hanem kissé rövid, majdnem emberien kerek fülei vannak. Szemei sem annyira kidülledőek, karjai sem olyan esetlenül hosszúak. Egyszóval magabiztosan lépte át a város határát. Egy teremtett lélek sem figyelt fel rá. Ő viszont alaposan megnézte magának ezt a helyet. Tulajdonképp egyetlen gyár, vagy ezer nyúlványával, kéményeivel mered a füsttől nem is igen látszó ég felé. Nos, barátunk munkát keresett, tehát be kellett lépnie ennek a félelmetes létesítménynek a kapuján. Mr. Krahon kalauzolta.
– Na, nézze, ez itt a probléma gyár.
– Mi az, hogy probléma gyár? Minek gyártanak problémákat?
– Micsoda kérdés ez? Hát, mi haszna volna akkor a félmegoldásgyárnak ott a túloldalon, ha nem volna problémagyár?
– Miért csak fél megoldások készülnek?
– Mert a megoldott problémákon nincs mit elemezni. Akkor pedig felkopik az ála az elemzőknek, tudósoknak… Na, ez itt a lelencgyár. Itt a szép lányok örömöt adnak, cserébe kapnak egy gyermeket, azt leadhatják szabad életért cserébe.
– Amott a segélyszervezet gyár, mielőtt kérdezné, ez segít feldolgozni az elhagyott gyermekeknek a traumáikat, meg az éhezőknek éppen hogy elkerülni az éhhalált. Az ott a politika gyár. Ott meg a politikusképző, hogy ugye a politika ne árválkodjon üresen. Ott a háborús gépezet irányító központ, az hozza a legtöbb bevételt. Mert annak is köszönhetünk árvákat, özvegyeket, éhezőket… Ez a segélyszervezetek, meg az önigazolók védőszentje. Ide bekerülni kiváltság. Persze nem katonaként, ó, azok a szerencsétlenek, azt hiszik, hősök. Pedig csupán tüzelőanyaga a gépezetnek mind. Én mondom magának, ha esze van, inkább fegyverrel kereskedik, vagy gyógyszerekkel, ha annak a monstrumnak a közelében akar lenni. Apropó gyógyszerek! Ott az egészségtelen ételek laboratóriuma, ott meg … kitalálja?
– Azt hiszem, az a gyógyszergyár lesz.
– Okos fiú maga!
– Na ott találják ki az új szakmákat, látja, a nyelvlaborban.
– Kitalálni új szakmákat?
– Jaj, magának mindent meg kell magyarázni? Hát hol dolgozna az a sok politikus, meg tudós, meg tisztcsemete? Nekik kellenek a haszontalan, de hangzatos szakmák.
Barátunk egészen elfáradt ebben a sétában, meg a rengeteg abszurd információban. Szerencsére eddigre éppen egy ismerős illatokkal, zajokkal teli helyre értek. A cégért látva felragyogott a szeme. Bútorgyár.
– Na, itt fog dolgozni, fiam. Látom, szimpatizál a hellyel. Helyes. Itt a kacatgyár termékeit megvásároló ostobáknak gyártunk bútorokat, hogy legyen mibe tároliuk a sok vacakot. Tessék, emellé a szalag mellé osztom be. Mit nyúlik az álla?
– Hát, én azt hittem, kézzel gyártunk jó erős, tartós, szép darabokat, de itt minden ugyanolyan, minden olyan gyengécskének látszik, és minden olyan egyhangú.
– Mi maga, valami műkritikus? Na, a lelkét ott adhatja le a portán megőrzésre. Ekkor a fiú majd elszédült csodálkozásában.
– Hogy érti, hogy leadhatom?
– Pardon, nem opcionális, hanem kötelező.
– Bocsásson meg uram, azt hiszem, én nem vagyok alkalmas erre a munkára.
– Úgy is jó, akkor sok szerencsét, várjon csak, a város szélén keresse fel Mr Parolt, hasonló magához,bár eddig minden vállalkozása csődbement, talán tud magának munkát adni.
– Köszönöm.
Néhány órányi gyaloglás után meg is pillantotta a rozsdás láncokon, szélben nehézkesen táncoló táblát: „ Mr Parol és „ Igen, csak ennyi, nem látható nyoma, hogy a társ nevét letörölték, lefestették volna. Valószínűbb, hogy még nem létezik az a társ, akinek méltó lenne a neve az üres helyre. Abban a pillanatban egy köpcös, kopasz, barátságosan kerekded arcú ember viharzott ki az ajtón. Csípőre vágta a kezét, és morgolódott. Akkor odalépett hozzá a mi ifjú koboldunk.
– Jónapot! Mondja, tudna nekem munkát adni?
– Ha asztalos munkát keres, akkor igen, mert most éppen asztalos műhely vagyunk.
– Most éppen? – képedt el Marionelló.
– Most éppen. Voltunk már fazekasok, ácsok, szobrászok, sőt, még újságírók is. De.. Szerencsétlenségemre mindig tapasztalatlan zöldfülűeket fújt ide a szél. Meg aztán én minőséget akarok eladni, de… a minőségre nemigen van igény errefelé, inkább az olcsó mennyiséget keresik manapság.
– Asztalos mester vagyok, uram.
– Mesteeeeer? Hej, de rég hallottam ezt a szót! Aligha hiszem hát, hogy van mögötte tartalom. no, de adok neked egy esélyt, mert azokban a pimasz szemeidben van valami, ami jót sejtet. Ott az az apró műhely, nem ez a féltető, hanem ott hátul az a fakunyhó, na oda menj, csinálj valami tartós, és szép bútort. Addig dolgozol, ameddig akarsz, csak az eredménytől essen le az állam.
– Igen uram, a lelkemet hol kell leadni?
– Ugyan már, ne légy bolond. Itt kötelező munkaruha a lelked, fiam. Na, ereggy, láss munkához!
– Azzal Marionelló bevette magát abba a rozoga viskóba, ahol a külső látszat ellenére miden szükséges eszköz rendelkezésére állt, még apró szerszámok is, de ő inkább az apja antik felszerelésével élt. Alkotott három teljes hétig. Senki nem zavarta. Amikor kész lett a művével, büszkén vágta ki az ajtót. Vörös kócos feje telement fűrészporral, itt-ott kilógott egy csavarhúzó, véső, ácsceruza tincsei közül. Mr Parol amint belépett a műhelybe, úgy megrökönyödött, hogy egyszerűen elájult. Amikor felébredt, szinte eszét vesztve kacagott.
– Fiam, téged az Isten küldött! Te leszel az én sikerem kulcsa!
– Úgy érti, felvesz?
– Úgy, sőt, az a műhely a tiéd, csak a te birodalmad, azt alkotsz, amit akarsz. Koszt, kvártély jár neked. Hogy is hívnak?
– Marionelló uram.
– Nos, Marionelló, isten hozott itt nálunk.
Attól a naptól fogva barátunknak munkája volt, fedél a feje felett, tisztes megélhetése. Mégis, valahogy nem találta helyét. Mintha mindig útrakészen állt volna.
Hanem egy nap ez megváltozott. Mégpedig akkor, amikor először látogatott ide a műhelybe a városi elöljáró legidősebb leánya. (Mellesleg az a pletyka járta, hogy az az ember is kobold nemzetségből származik) Szóval Elsbet kisasszony megjelent füleit gondosan eltakaró szőke, loknis frizurával, esetlenül hosszú karjaival, kissé kidülledő édes kék szemeivel. Alacsony, karcsú termetével, napbarnította mégis szinte áttetszően vékony bőrével. Találkozott a tekintete a mi asztalos mesterünk tekintetével. És attól a naptól Marionelló érezte azt, amit már nagyon rég vágyott érezni, történetesen azt, hogy hazaért. De ezt te, meg én már régóta tudjuk, kedvesem.
Author: Simon Csilla
1988-ban születtem. Amint megtanultam írni az iskolában, vágytam arra, hogy alkossak. Számomra a szavak barátok, gyógyír, és minden voltak. A papír és a toll pedig hűséges társaim. A papír nem árult el, nem csapott be, nem használt ki…. Csak meghallgatott bármikor. Vagy sokat beszélek, vagy csendben figyelek. Az ember érdekes, gyönyörű lény. Kimeríthetetlen forrása az irodalomnak. Mániákusan a szemébe akarok nézni mindenkinek. A tekintet olyan tó, amelyben kiváltság elmerülni, és lejutni a lélekig benne. Hogy mit szóltak, mit szólnak ahhoz, hogy írogatok? Gyermekkoromban haszontalannak, bolondnak, betegnek diagnosztizáltak érte, olyannyira, hogy gyógyszerekkel akartak belőle kikezelni. Aztán nagylányként, amikor rávilágítottam egy-egy emberi szörnyeteg tevékenységére a verseimmel, ki akartak az iskolából csapni. Megzsaroltak, megint betegnek akartak mondani, és egy intézmény gondjaira bízni. Pedig csak figyeltem a világot, és tükröt tartottam elé. Versekkel, mesékkel. Úgy hiszem, ez a művész feladata. Nem kiszolgálni a megőrült társadalom aberrációit, hanem szolgálni, jóra nevelni a társadalmat. Megörökíteni a nagy pillanatait… Ma már nem szégyellem, hogy írok. Amatőr vagyok, de nem is akarom képezni magam. A profizmust meghagyom azoknak, akik ebből akarnak élni. Én csak írom, ami a lelkemből kiszalad, gyakran gondolkodás nélkül. Tiltottak az alkotástól. Belebetegedtem. Nekem írni olyan, mint vizet inni, enni, élni. Két éve döntöttem úgy,...