„lenni, vagy nem lenni, ez itt a question*”
|
tegnap megnéztem magam. látni máskor is szoktam, de nézni nem. minek is, hisz minden ott van, ahol lenni szokott, nézni nem kell semmit sem.
csak, ha baj van. de nem hiszem, hogy ma több lenne belőle, mint eddig, szóval nem, nem nézem magam. mert
azt hiszem, másokat látni, nézni, figyelni nem olyan unalmas, hiába való, -legalább is nekem.
szóval megnéztem magam. hosszában, felülről, de nem állva, ahogy az lenni szokott, hanem fekve, fejem kicsit magasabban, mint rendesen.
egy elnyúló, pokróccal betakart testet láttam. a saját testemet láttam, de nem tetszett a látvány, mert igen meglepett,
hogy a ruha, a bőr alatt már a sivár csontokat, egy rideg csontvázat láttam, egy csontvázat, mozdulatlanul. mereven.
szóval, hát igen. ez leszek, ha már nem vagyok. ilyen.
ez marad majd, így, fekve, szállításra várva, satnya, élettelen bőrben, lepedő alatt kucorogva, idegen kezek között forogva, hidegen.
azt hiszem, így lesz az, amikor elmentem. azt hiszem, láttam a lényeget. a lényeget láttam. azt hiszem.
üresen hagytam hátra a székem, az ágyam, a helyem, üresen találja az, aki nézne, de már nem látja azt a testet, akit én még látok, idebenn.
igaz, nekem könnyű. hisz még itt vagyok, itt, ahol a testem is van, s a kettő még egyben. testben a lélek, s lélekben a testem.
és ez, ma még, jó így nekem. hát, szervusz testem! ép bőrben, ép lélekben üdvözöllek, és kérlek: maradj még kicsit velem!
|
tegnap megnézted magad.
látni máskor is szoktad, de nézni nem. minek is, hisz minden ott van, ahol lenni szokott, nézni nem kell semmit sem.
csak, ha baj van. de nem hiszed, hogy ma több lenne belőle, mint eddig, szóval nem, nem nézed magad. mert
azt hiszed, másokat látni, nézni, figyelni nem olyan unalmas, hiába való, -legalább is neked.
szóval megnézted magad. hosszában, felülről, de nem állva, ahogy az lenni szokott, hanem fekve, fejed kicsit magasabban, mint rendesen.
egy elnyúló, pokróccal betakart testet láttál. a saját testedet láttad, de nem tetszett a látvány, mert igen meglepett,
hogy a ruha, a bőr alatt már a sivár csontokat, egy rideg csontvázat láttál, egy csontvázat, mozdulatlanul. mereven.
szóval, hát igen. ez leszel, ha már nem vagy. ilyen.
ez marad majd, így, fekve, szállításra várva, satnya, élettelen bőrben, lepedő alatt kucorogva, idegen kezek között forogva, hidegen.
azt hiszed, így lesz az, amikor elmentél. azt hiszed, láttad a lényeget. a lényeget láttad. azt hiszed.
üresen hagytad hátra a széked, az ágyad, a helyed, üresen találja az, aki nézne, de már nem látja azt a testet, akit te még láthatsz, odabenn.
igaz, neked könnyű. hisz még itt vagy, itt, ahol a tested is van, s a kettő még egyben. testben a lélek, s lélekben a tested.
és ez, ma még, jó így neked. hát, szervusz tested! ép bőrben, ép lélekben üdvözlöd, és kérleled: maradjon még kicsit veled!
|
2026.02.05., 69 évesen
illusztráció: Shakespeare: Miért érted ezt? | A Melbourne-i Egyetem Üldözése
további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali):
Ez a vers egy korábbi vers (azt hiszem, láttam a lényeget… – Irodalmi Rádió) továbbgondolt változata.
Az „azt hisszük, láttuk a lényeget” című írás letisztult, mégis megrendítő irodalomkritikai alaphelyzetből szólal meg: a test szemrevételezése, mint egzisztenciális aktus válik a lírai gondolkodás motorjává.
A szöveg letisztultsága elsősorban tudatos szerkezeti döntésből fakad: a lírai „én” és a lírai „ő” egymás mellé rendezett megszólalása valódi dialógust hoz létre. Nem perspektívák sorozatát olvassuk, hanem tükrözést: ugyanaz a tapasztalat két tudatban rezonál, finom szemantikai eltolódásokkal.
A líraiság a hétköznapi beszéd ritmusából építkezik; szándékoltan prózai, szinte tárgyilagos, egyszerű és szikár nyelvhasználattal, amely éppen visszafogottsága révén nyer poétikai erőt. A megszólalás kevésbé belső monológ, inkább egymásra figyelő beszédhelyzet, ahol a megszólítás és az önmegszólítás határa elmosódik.
A „látni” és „nézni” szemantikai szembeállítása következetes filozófiai tengelyként működik: a felszínes és a valódi megértés különbsége feszíti végig a szöveget. A két nézőpont oppozíciója párbeszédes feszültséggé alakul, mintha a hasábok egymást kérdeznék és ellenőriznék.
Retorikailag a párhuzamosság a meghatározó alakzat. Az ismétlések nem redundánsak, hanem visszhangszerűek: az azonosság és az eltérés finom játékát hozzák létre. A lépcsőző, enyhén megtorpanó szerkezet a gondolat körbejárását, újra- és újrafogalmazását hangsúlyozza.
A test–csontváz metafora nem öncélú naturalizmus, hanem a mulandóság végső redukciója. Ebben a formában kevésbé sokkoló, inkább elkerülhetetlen: nem egyetlen „én” felismerése, hanem közös tudás, amelyből paradox módon mégis életigenlés születik.
Ennek megfelelően a hangulati ív kiegyensúlyozott, kissé hűvösebb, de ettől mélyebb. Az érzelmi töltés nem a drámai megrendülésből, hanem az együtt-látás csendes szolidaritásából fakad. Az egyéni félelem fokozatosan univerzalizálódik: az „én” és az „ő” tapasztalata közösségi létélménnyé tágul.
A tónus a kezdeti, szinte banális hétköznapiságból lassan sötétül, majd váratlan gyengédséggel oldódik fel. Az emocionális hullámzás nem teátrális, hanem belátó és visszafogott.
A Hamlet-mottó és a szöveg enyhén frivolan összekacsintó viszonya finom iróniát csempész a halálkomoly témába: a végső kérdések itt nem monologikus drámaként, hanem intim párbeszédként jelennek meg.
A konklúzió nem megnyugtató, hanem őszinte: a „ma még jó így” feltételes elfogadása az egyik legerősebb élettapasztalati állítás. A szöveg végső kicsengése letisztult, de éppen ezért fájdalmas: a „lényeg” nem birtokolható, csak megosztható, és ettől marad nyugtalanítóan emberi.
A záró megszólítások – „maradjon még kicsit velem” és „maradjon még kicsit veled” – nem transzcendens könyörgések, hanem kölcsönös óhajok, az élet ideiglenessége nem tragikumként, hanem törékeny értékként artikulálódik bennük.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
2 Responses
„ez (még) nem halál: – a csendes” szemlélés…
az „én” mindkét tudatállapotot megéli: előbb magát passzívan szemléli, majd az „én”-t levetve, kívülre helyezkedik… rendhagyó dialógust hoz létre, valakivel, akit jól ismer: egykori önmagával.
végül a test és lélek még együtt, egymásban léte, a „…ma még, jó így nekem.” és „…neked.”, visszaadja az „én” jelenét.
a válaszod értelmezése közben megintcsak arra jöttem rá: hány féle réteget rejthet az író számára is, az olvasó számára is egy-egy írás…
igen, igazad van, most már értem: az, aki járt már „kint”, de visszafordult, és visszajött, érzékenyebb lehet a tudatállapotok különbözőségeire, azok felismerésére, egymásbafonódásaira. ami másnak csak tudatalatti sejtés, ráérzés, sejtelem, az számára valós, átélt – túlélt tapasztalat, egyfajta emlék…
kedves Zoé: köszönöm!