Egy összenézés,
egy rezzenés, felismerés.
Régi traumák ébredése, vagy tiszta kapcsolódás?
A legnagyobb boldogság, és a legnagyobb fájdalom.
Bizonyosság, benne a kétség.
Sokszor ígéretek, sokszor hallgatás, kapaszkodás a semmibe.
Vakon egymás keze után kutatni, puhatolózni.
Megszorítani, majd elengedni.
Állandó tánc az egyensúllyal.
Izgalom, nevetés, máskor elutasítás, rettegés.
A legnagyobb magasság, a legsötétebb mélység.
Írók, költők tollában a tinta,
imával eltöltött óra.
Napsütés, majd heves zivatar.
A legédesebb szőlőszem, majd keserű mazsola.
Kérdések, kérdések – válaszok.
Kés élén tánc mezítláb.
A titkos erő, a kéz, ami emel, majd mélybe lök.
Senki sem érti igazán, mégis kutatja.
Ihlet, múzsa, varázslat, sokszor tanítás.
A temetőben vörös rózsa.
Gyermek arcán mosoly.
A pap stóláján két arany galamb.
Két lélek, akik nem szemmel látják egymást.
A tér és idő összeolvadása.
Mély megértés.
Néha fuldokolás, néha mentőmellény.
Csónak a viharos tengeren, sokszor maga a vihar.
Cirógatás, mosoly, ellökés, pofára esés.
Állandó tánc egymással, nem mindig ugyan arra a ritmusra.
Két fehér galamb turbékolása, varjak veszekedése.
Örök téma a fodrásznál, a boros poharak melletti néma társ.
Csoda tán, vagy átok?
Kettőből egy? Vagy egy-egy? De hogy lesz kettő? Nem mindig jön ki a matek.
Az idő, ami sokszor rohan, néha vánszorog.
Szerelem – igazán nem magyarázható.
Minden és semmi.
Valóság, vagy csak egy álom.
Semmi ágán ülő lidérc –
mégis, az egész élet motorja.
Author: Czene Elizabet
Czene Elizabet vagyok. Már nagyon fiatalon is vonzottak a történetek, imádtam képzeletben mesebeli tájakon barangolni olyankor, amikor a valóság nem igazán kötötte le a figyelmemet. Az olvasás szeretete édesanyámtól kapott örökségem, ami a mai napig az egyik legkedvesebb elfoglaltságom. Fiatal tinédzserként még csak a fióknak alkottam, a saját szórakoztatásomra, idővel már a környezetemet is megörvendeztettem egy-egy művemmel. A közelmúltban volt szerencsém forgatókönyvíróként részt venni egy amatőr filmes projektben, ami egyben visszatérésemet is jelentette az íráshoz egy hosszabb szünet után. Örök útkeresőnek vallom magam, amelyben segítségemre van a fáradhatatlan kíváncsiságom és nyitottságom a világ és az emberek iránt. Mélyen hiszem, hogy mindenkinek megvan a saját útja, amit a Sors már a születése pillanatában neki szánt, és ha valakiben kellő hit és kitartás lakozik, az rá is fog találni. Kedves Olvasó! Boldog vagyok, hogy életünk útjai keresztezték egymást! Remélem, számodra is öröm lesz ez a találkozás!