Nyomozó nem szólt semmit. Azt tanulta az egyetemen – és a bátyjától –, hogy a csend a legjobb fegyver. Hadd főjön a gyanúsított a levében. De ő nem tette. Egyenesen a szemébe nézett, azon a halványkék, elemző tekintetével, amitől viszketni kezdett a fejbőre a sapka alatt.
Az asztalon katonás rendben sorakoztak a tárgyak: a jegyzőkönyv, egy félig üres vizespohár, és a méregdrága, ezüstberakásos töltőtolla – az egyetlen dolog, amit a bátyjától kapott, és amit mániákusan óvott.
– Százados úr – törte meg a csendet a gyanúsított. A hangja mély volt, zengő. – Nem zavarja a sapka? Itt benn nincs napfény. Vagy… bujkálunk valami elől?
A nyomozó összerezzent. Keze ösztönösen az ellenzőhöz emelkedett, hogy lejjebb húzza.
– Uram, a kérdéseket itt én teszem fel – A hangja rekedt volt. Tizenkét órája nem evett. A „spártai” diéta miatt a vércukra a kritikus szinten ingadozott. – Térjünk vissza a kedd estéhez. Azt állítja, egyedül volt a kempingben.
A vele szemben ülő sármos férfi elmosolyodott. Előredőlt, behatolva a nyomozó személyes terébe. A mozdulat magabiztos volt, fenyegető.
– Azt. De ezt már mondtam a kollégáinak is. Tudja, azoknak, akik nem hordanak sapkát szolgálatban – tekintete a nyomozó vékony csuklójára tévedt, majd az asztalon heverő tollra. – Szép darab. Montblanc? A bátyjának volt ilyenje. Ő tudta, mi a stílus. Maga inkább… praktikusnak tűnik.
A gyomra ekkor megkondult. A hangos, elnyújtott, szégyenteljes morgás visszhangzott a szobában, amitől az arca lángba borult. Érezte, ahogy a profizmus álarca leolvad róla. A szőke férfi felnevetett. Nem volt benne gúny, csak fölényes sajnálat.
– Jézusom, százados út. Maga éhezik? – kérdezte, közben a zsebébe nyúlt. A nyomozó önkéntelenül a fegyverére tette a kezét, de a férfi csak egy csomag mentolos rágót vett elő. – Nincs nálam más. De ha gondolja, szólok a bátyjának, hogy küldjön be egy pizzát. Neki van miből.
Ez volt az a pont, ahol a százados elvesztette a kontrollt.
– Elég! – csapott az asztalra, majd felpattant. A széke csikorogva csúszott hátra. – Nem vagyok a bátyám! És maga nem vendég itt, hanem gyanúsított egy gyilkossági ügyben!
A hirtelen mozdulattól megszédült. A vérnyomásesés miatt meg kellett kapaszkodnia a szék támlájában, és elfordította a fejét a sarok felé, hogy rendezze a légzését. Egy pillanatig nem figyelt. Csak egyetlen másodpercig.
Azok a kék szemek megvillantak. A kaméleon-ösztön bekapcsolt. A nyomozó háttal állt, a tükörablak mögött senki sem láthatta a takarásban lévő asztallapot. Keze nem remegett. Villámgyors, folyékony mozdulattal nyúlt ki. Nem a vizet vette el. Nem a jegyzőkönyvet. A hosszú ujjai rázárultak az ezüst tollra. Egy szempillantás alatt becsúsztatta a nadrágja zsebébe, majd visszafonta a karját a mellkasa előtt, mintha meg sem mozdult volna.
Amikor a nyomozó visszafordult, az arca még mindig vörös volt, de a tekintete már keményebb. Nagy levegőt vett, hogy újra felépítse a tekintélyét. A kezét az asztalra akarta fektetni, a megszokott helyre, a tolla mellé. A keze a csupasz asztallapot érte. Lenézett. Pislogott egyet. A vizespohár ott volt. A papírok ott voltak. De a toll… az ezüst toll, a biztonsági talizmánja, a bátyja ajándéka… eltűnt.
Pánik suhant át az agyán. „Leejtettem? Itt volt. Biztosan itt volt. Hova tettem? Megőrültem?” Kapkodva kezdte el tologatni a papírokat. Benézett az asztal alá. A kényszeressége azonnal átvette az irányítást a józan ész felett. A kihallgatás, a gyanúsított, a gyilkosság – minden megszűnt. Csak a hiány maradt.
A vele szemben ülő karba tett kézzel, nyugodtan figyelte a vergődést. Hátradőlt, és halkan, együttérzően megszólalt:
– Baj van, Százados úr? Keres valamit? – A hangjában ott bujkált a diadal. – Csak nem hagyta el a fejét is a sapkával együtt?
A nyomozó felkapta a fejét. Ránézett a férfira. Annak az arca rezzenéstelen volt, de a kék szemében ott táncolt a nevetés. Tudta. Tudta, hogy ő vette el. De nem volt bizonyítéka. Ha megmotozza, és nincs nála…, ha csak ő képzelődött az éhségtől… akkor vége.
A százados lassan leengedte a kezét. A tolla elveszett. És abban a pillanatban tudta: a kontrollt is elvesztette.
Author: Karácsony Szilvia
Karácsony Szilvia – és Helena White is én – vagyok: álmodozó, történetmesélő és a Balaton-felvidék szerelmese. Számomra az írás menedék és felfedezés; egy belső világ, amit papírra vetett érzésekből és elcsípett pillanatokból építek. Hiszek a szavak erejében, abban a láthatatlan kapocsban, ami az írót és az olvasót összeköti. Vallom, hogy az első regényem felé vezető út minden egyes mondata tartogat valami fontosat – nemcsak nekem, hanem reményeim szerint azoknak is, akik velem tartanak ezen az utazáson.
