Régi zsebóra lapul a fiók mélyén,
kopott fedelén már az évek csendje ül,
megállt már réges-rég, de bennem ketyegvén,
minden elveszett délutánon felderül.
Apám kezén egyszer napként ragyogott,
mikor a pontos időt tőle tanultam,
most némán őrzi azt a megfakult napot,
mint egy titkot, melyet csak magamban hordtam.
A mutatók már rég ugyanarra néznek,
mintha ott állna minden régi pillanat,
hol nevetések és búcsúk összeérnek,
és minden percben újra éled múltadat.
Másnak nem több ez már egy hallgatag tárgynál,
mégis, amikor néha kezembe veszem,
úgy érzem: többet jelent egy megszokásnál,
és apám ideje dobban a szívemen.
Megjelent az Irodalmi Rádió Tárgyak lelke antológiájában 2026 májusában.
Férfi vers kategória III. helyezett.
Author: Mészáros Csaba
Írással keresem azt, ami a felszín alatt marad: az ember és a világ közti feszültséget, a csendet a zaj mögött. Verseimben és prózáimban gyakran jelenik meg a természet mint tükör és mint menedék, ahol az ember újra szembenézhet önmagával. Foglalkoztat a társadalom működése, a felelősség kérdése és az a hajlamunk, hogy kívül keressük azt, amit belül kellene rendbe tenni. Írásaim egyszerre próbálnak kérdezni és szembesíteni, néha nyersen, néha csendesebben. Igyekszem közelebb kerülni a valóság és az igazság közötti határvonalhoz. A természet számomra nem díszlet, hanem alapállapot, amihez újra és újra vissza kell találnunk. Az alkotás számomra út és eszköz: egy folyamat, amelyben az ember lassan leveti a felesleget és hat a környezetére. Abban hiszek, hogy a változás mindig egyéni szinten kezdődik.
