Atlantisz legendája (Szabadka, 1991. július 19-29.)

Ezt az írásomat a Délszláv Háború kirobbanásakor írtam, mintegy figyelmeztetésként a világnak. (Micsoda mellényem volt akkor!) Most már csak egy szomorú (?) mementónak számít. Most, amikor közzéteszem a blogomban (2026. augusztus 11-én), az egész csak „könnyed esti mesének” látszik a ma véres valóságához mérten. Csak a végkifejlet számíthat egy komoly ómennek. Bár, ha nálam sokkal okosabb embereket sem hallgatnak meg, vajon mire várhat az én felszólalásom…?

De íme, a legenda:

 

Üdv neked, távoli utód, ki, miután megtanultad az ide rejtett könyvekből a nyelvet, melyen írok, most soraimat olvasod. Nagy feladat vár reád. Meg kell ismerned az egész legendát, melyet itt leírok, s ismertetned, de főleg: el kell hitetned velük. Figyelmeztetés ez számodra, számotokra. Ismerjétek meg, s tanuljatok, okuljatok a példán. Azért írtam legenda formájában, hogy könnyebben váljék érthetővé, tovább maradjon meg emlékezetetekben. Sőt, meg kell ott ragadnia, s örök jelként figyelmeztessen benneteket a veszélyre.

Vidd hát óvó szavam, távoli utód, vidd hírül a világnak, óvakodjon a hasonló tettektől. Mert most még emberiség lett újra az emberiség, de nem biztos, hogy ismét alkalmat kap erre, ha újfent elköveti ugyanazt a hibát!

 

A VILÁG KELETKEZÉSE

 

Kezdetben volt a Nagy Semmi. Nem volt se hang, se fény, se idő, se anyag. A Mindenséget betöltő űr és sötétség uralt mindent. Majd kivált belőle Atheón, az első isten.

Atheón hamar elunta az egyedüllétet, s elválasztotta az eget a földtől, s megszületett Zenith, az ég, és Gea, a föld istennője. Majd Atheón szétválasztotta a földet és a vizet, s megteremtette Ókeanoszt, a vizek istenét.

Atheón és Gea gyermekei Illennin és Hadeón, a fény és sötétség istenei. De Illennin nem volt megelégedve részével, s követelte a sötétséget is. Atheón először csak intette, azonban, mikor fia fegyverrel támadt ellene, szörnyű villámával mellbe sújtotta, s Illennin lezuhant Moszkósz földjére. Ott is maradt, száműzetésben, s Atheón egy ideig magához vette a fény uralmát.

Ókeanosz és Zenith gyermekei Atlantisz, kire Atheón a fény uralmát bízta, s húga Mithra, aki jóstehetséggel született. Ő lett a jövendőmondás és orvoslás istennője.

Gea haragudott Atheónra, hogy fiukat, Illennint száműzte, s bosszúból világra hozta Thorodint, a vihar istenét. Atheón győzhetetlen pajzsával háromszor védte ki Thorodin támadását, majd világrengető villámával sújtott Thorodin kalapácsára. Az ütés Gérmüonész vidékére vetette a lázadó istent, ahol az kedvére való vidéket találva, letelepedett. Atheón ugyan megbocsátotta tettét, de ő csak az istenek gyűlésére járt el, továbbra is táplálva a bosszúvágyat szívében.

Atheónnak megtetszett a szép Mithra, s addig ostromolta szerelmével, míg az viszonzásra nem talált. Az ő szerelmükből született Marszum, a háború istene.

Marszum születésekor (aki már fegyveresen jött világra) eget-földet megrázkódtató vihar tört ki. A legszörnyűbb az volt, hogy e vihart nem Thorodin támasztotta, s nem is volt képes megzabolázni azt. Hanem, mikor Marszum a világra jött, magasra emelte dárdáját, s hatalmasan megrázta pajzsát. Ettől aztán elült a vihar, s az Atlantisz hordozta fény újra szétterült a világon.

Ekkor Mithra hatalmas jóslatot mondott a haraggal közeledő Atheónnak, ki már azon törte fejét, hogyan bűntesse meg Thorodint, mert nem parancsolt a viharnak:

– Kegyetlen teremtő isten, az elsők közt a legelső! E vihar uralmad közeli végét jelzi. Az támad fel ellened, kiről legkevésbé hinnéd, s ez az isten fiad, öcséd és sógorod egy személyben.

Megértette ezt Atheón, s óriási haragra gyulladt. Mert a jóslat Atlantiszt jelölte meg az ő legyőzőjeként. Dühében legsúlyosabb villámát rántotta elő, azzal sújtott a gyanútlan Atlantisz felé. Szerencséjére, ez még teljes fegyverzetben volt az iménti vihar miatt, s így Atheón villáma hatalmas szikrákat szórva pattant le pajzsáról.

Dühösen, s bosszúvágytól hajtva pattant fel Thorodin, hogy kalapácsával Atheónra sújtson, kihasználva az alkalmat, hogy nem figyel rá. De súlyos pörölye Marszum csillogó pajzsán csattant, ki apját védte meg vele. S már-már végzetes összecsapásra készültek az istenek, egy részről Atheón, más részről Atlantisz vezetésével, mikor ismét megszólalt Mithra:

– Bízzátok a döntést a két vezérre. Általános csatában csak elvesznénk mind, s nem maradna a Földnek ura, magában burjánzana az élet, s visszahullana a Nagy Semmibe. Kettejük párharca döntheti csak el, ki legyen az úr az égben. Ha mind kardot ragadnánk is, előbb elhullanánk mind, s a végén ismét csak az ő párharcuk döntene.

Belenyugodtak ebbe a halhatatlan istenek, s teret hagytak a párviadalnak.

Atlantisz azonban hajlott a békülésre, s szelíd szóval kérte Atheónt, hagyjanak fel a küzdelemmel, s inkább az istenek gyűlésén döntsenek afelől, miben sértette ő meg eddigi urát, s hogyan kellene elsimítani a sérelmet. De a zsarnoki Atheón már nem hallgatott a józan észre, annyira elhatalmasodott rajta a düh és hatalomféltés, s tüzes villámait szórta Atlantiszra.

Háromszor sújtott le Atheón nehéz villámával Atlantiszra, nem hallgatva ennek békítő szavait. Ekkor aztán Atlantisznak is elfogyott a türelme, s lesújtott szörnyű fénykardjával, a Lasszerrel. Hatalmas láng lobbant, a körülálló isteneket is elvakította a fény, s mire elmúlt, Atheón helyén már csak hamu maradt, melyet lassan hordott szét a szél.

Atheón szétszórt hamvaiból lettek aztán az első emberek, s az ő fiaik és lányaik népesítették be a földet, emeltek templomokat az isteneknek és dicsőítették a halhatatlanokat.

Atlantisz pedig elfoglalta az istenek közt a királyi széket.

 

AZ ATLANTISZI NAGY HÁBORÚ

 

A jóslat

 

Miután Atheón hamvait széthordta a szél egész Atlantiszon tengertől tengerig, a föld megkeményült, s emberek sarjadtak a hamu nyomán. Ezek aztán elszaporodtak, törzsekbe, majd népekbe tömörültek. Így alakultak ki a különféle királyságok. S mivel az emberek isteni hamuból származtak, bizony, akadt köztük olyan fiatal lány, aki szépségével még az istenek szerelmét is kiérdemelte. Ezeknek öléből aztán bátor, de már halandó nagy királyok és kiváló hősök eredtek.

Így történt, hogy szinte egy időben születtek H’Tledin és Musszolleón, kik isteni unokatestvérek voltak. H’Tledin apja Thorodin, a Gérmüonészben székelő viharisten, míg Musszolleóné, ki Itála földjén született, Hadeón, a sötétség és alvilág istene.

H”Tledin és Musszolleón születésekor mindkettejük anyja jóslatot kapott. Álmukban megjelent Mithra istennő, s megjövendölte, hogy másik két unokatestvérükkel összefogva hatalmuk alá hajthatják egész Atlantiszt. Viszont, ha egymás ellen fordulnak, a harmadik ugyan túléli őket, de mindhármuknak el kell veszniük.

Musszolleón királyi családban született, így őt várta Itála trónja. H’Tledinnek viszont hosszú utat kellett megtennie az alacsonyrendű családtól Gérmüonész trónjáig. Ezt csak hősi tetteivel, bátorságával és hihetetlen befolyásával tudta elérni. De végül is ő került Gérmüonész királyi székébe. Ezután kutatni kezdte unokatestvéreit, hogy Atlantiszt uralma alá kényszerítse. Hamar rá is bukkant Musszolleónra, de harmadik testvérüket nem tudták feltalálni. Ő ugyanis már hosszú ideje uralkodott a távol északi Moszkósz királyságban.

Sz’allennin királyt, Illennin isten fiát félték és tisztelték alattvalói. De Sz’allennin, apja tanácsára, elzárkózott Atlantisz többi királyságától, s csak külső szemlélőként figyelte az eseményeket.

Sikertelen nyomozás után H’Tledin szövetségre lépett Musszolleónnal, Itála királyával, úgy képzelve, hogy ketten is képesek leigázni egész Atlantiszt, s remélte, hogy szerencséje lesz, s a harmadik unokatestvér melléjük áll szövetségesként.

 

A háború kezdete

 

Miután H’Tledin, Gérmüonész, és Musszolleón, Itála királya szövetségre lépett Atlantisz teljes elfoglalása céljából, további szövetségesek után néztek. Először is az országaik között fekvő, s a Déli Tengerre kijárattal rendelkező országok uralkodói közt kerestek szövetségest.

Aüsztraiosz köztársaság uralkodótanácsa visszautasította, de Szkhithaia királya, Horthész, s a Szandroszi Királyság Szandrosz nevű királya elfogadta a szövetséget. Szandrosz új területeket remélt elfoglalni, Horthész viszont épp a Szandroszi Királyság és az országától keletre élő Romanaész törzsek terjeszkedését vélte ezzel megakadályozni.

A visszautasítás megtorlásaként a gérmüónok és itálok lerohanták Aüsztraioszt, majd felosztották a két királyság között.

H’Tledin szövetséget ajánl Romanaész és Tracchosz vad törzseinek, akik a gazdag hadizsákmány reményében kapva kapnak az ajánlaton. Eközben Szandrosz egyesített királyságában fellázadnak a szeriphoszok és króaták, s elűzik királyukat az országból. Ez alkalmat ad a gérmüónok, itálok, szkhithák, romaónoszok és tracchoszok egyesített támadására. Pár nap alatt elfoglalják a királyságot, s felosztják maguk közt.

Ezután már csak a két tengerparti kis ország elfoglalása maradt. A Manti N’gerre törzseinek területét Musszolleón serege, Szküphreia gazdag királyságát pedig a tracchoszok törzsei az itálok csapatainak segítségével foglalták el. Nyomukban mindenütt hatalmas pusztítás maradt.

Ezzel a hadjárattal H’Tledin és Musszolleón hatalmuk alá vetették az atlantiszi szárazföldnek majdnem a felét. Uralmuk alatt volt Dél-, Északnyugat-, Kelet- és Közép-Atlantisz. Már csak három ország volt egyesített birodalmukon kívül. Északon a hatalmas Moszkósz királyság Sz’allenin királlyal a trónon, kivel H’Tledin békét kötött, nyugaton pedig Gallóosz, D’Gallósz, Ókeanosz isten fiának királysága, s a kevéssé ismert Britanniész szigetvilága, Arthusz király uralkodása alatt.

D’Gallósz király látta, hogy H’Tledin és Musszolleón most már ellene fordulnak, így követeket küldött Arthusz királyhoz, segítse őt meg országa védelmében. Míg a követség Britanniészben járt, az egyesült itál-gérmüón hadsereg rátört Gallóoszra. Nem sikerült ugyan lerohanni a galloszokat, de lassan így is haladtak előre.

Ekkor a nagyravágyó gérmüón király, H’Tledin, végzetes hibát követett el. Bízva seregei erejében megfeledkezett a régi jóslatról. Felbontotta a békét Sz’allenin királlyal, s rátört a Moszkósz királyságra.

Megelégelték ezt a halhatatlan istenek, hisz már két istent is megsértett H’Tledin azzal, hogy halandó fiaik országára támadt. Összeült hát az isteni tanács, hogy megbeszéljék, hogyan teljesítsék be a jóslat másik felét, melyet Mithra istennő tárt fel Thorodin fiának születésekor. Zenith és Gea istennők kapták a hideg és fagy árasztásának feladatát, s maga Atlantisz főisten vállalta a fény melegének elvonását. Marszum, a háború istene, halandó ikerfiait, kik éppen Arthusz király udvarában hősként ünnepeltettek, küldte D’Gallósz megsegítésére. Atlantisz pedig halandó fiát, Thüttóoszt küldte, ki ekkor Króathóonban tartózkodott.

H’Tledin kétségbeesve látta be nagy tévedését: megtámadta a harmadik unokatestvért, s így pusztulásra ítéltetett. Moszkósz városa alatt seregei fele megfagyott, s Sz’allenin hada egyre jobban szorongatta a megmaradt gérmüón csapatokat. Nyugaton a galloszok megállították előrenyomulását, s Cherchiész és Roózvellész britannik hősök, Marszum isten fiai, partraszállásuk után kezdték visszaszorítani az itál-gérmüón sereget. Ugyanakkor Króathóon székvárosában, Zaigheraiában, megjelent Thüttóosz, Atlantisz halandó fia, s lázadásra ösztönözte a króathókat. A lázadás rohamosan terjedt át a környező kis királyságokra. Sorra vált tűzfészekké Szlóokeón, Bosziohellesz, Szeriphosz, Makháész, Manti N’gerre és Szküphreia is, zavart keltve az itálok és gérmüónok soraiban.

Látva a bajt, mely rázúdult, H’Tledin óriási áldozatot mutatott be Marszumnak, a háború istenének s Thorodinnak, isteni atyjának, segítenék meg ellenségeivel szemben. Áldozatára azonban csak Thorodin adott lemondó választ: a Végzet ellen az istenek is tehetetlenek.

 

A nagy háború vége

 

Mint tavasszal a hó, úgy olvadt szét a nagy itál-gérmüón sereg. Itála népe fellázadt Paphai hős harcos vezetésével, ki Musszolleónt legyőzve maga lett az itál király. Látva a déli királyságok ellenállását, majd Itála példáján felbuzdulva, a tracchosz és romanósz törzsek is H’Tledin ellen fordultak. Röviddel ezután Aüsztraiosz békés népe is fellázadt a gérmüón iga ellen.

Nem maradt már Gérmüónosz mellett a nagy ellenséges tábor ellen, csak Szkhithaia. A szkhithák is csak azért, mert egy kígyómarástól váratlanul meghalt Horthész király. Fia nem lévén, fejetlenség, zűrzavar ütötte fel a fejét az egész országban. S mire a bölcsek kézbe vették volna a kormányt, az ellenséges csapatok elfoglalták és kirabolták Szkhithaiát és Gérmüonészt is. H’Tledin a végső csatában hősi halált halt.

 

A VILÁG FELOSZTÁSA

 

A Nagy Háború győzelmes befejezése után a szövetséges királyok hatalmas áldozatot mutattak be az isteneknek, kik győzelemre segítették őket. Külön-külön hekatombát áldoztak Atlantisznak, Ókeanosznak és Marszumnak, s engesztelő áldozatot mutattak be Thorodinnak és Hadeónnak, hogy szívükben engesztelődjenek fiaik haláláért. Gyógyfüvekből, s illatos levelű bozótokból építettek hálaoltárt Mithra istennőnek, hogy megköszönjék megtéveszthetetlen jóslatait. Csak Illennin istennek feledtek el áldozatot bemutatni. Ezt egyedül fia, Sz’allennin tette meg. Illennint ezzel meg is sértették, s a sértett isten bosszút esküdött.

Alig hamvadtak el az áldozati tüzek, összeült a győzelmi királyi tanács, hogy megbeszéljék a béke feltételeit. Gérmüonészt felosztották keleti és nyugati részre. A keletit Sz’allennin, míg a nyugatit Roózvellész vette birtokába. Mivel Szkhithaia utolsó szövetségesként bűnösnek találtatott, területe kétharmadát elvették és szétosztották. Északi részéből megalakították Thesszioszlókáont, keletről levágták Transszilvuszt, s az újonnan megalakult Romanaész királysághoz csatolták. A délnyugati Mourosz vidéket Króathóon kapta.

A győzelmi királyi tanácsban Thüttóosz hős előterjesztette kérelmét: A déli tengerpart menti apró királyságokból, birodalmakból, alapítsanak egységes királyságot Atlantisz néven, isteni apja, Atlantisz tiszteletére, melyen ő jogosan uralkodna, hisz a gérmüónok elleni lázadást is ő kezdeményezte. Összenéztek a jelenlevő királyok, méltatlannak találták az ötletet, hisz Thüttóosz egyszerű, szegény családból származott. De ekkor megdördült bal felől az ég, s hosszan dörgött, Thüttóoszt pedig különös, égi fény világította meg. Az istenek jelének hitelt adva, a királyi tanács megalapította Atlantisz királyságot. Majd Thüttóosz javaslatára Szkhithaiától elvették még a déli Pannonóosz hercegséget, s Atlantiszhoz csatolták.

Eközben Sz’allennin csapatai megszállták Thesszioszlókáont és Szkhithaia meghagyott térségeit. Ezek királyai ettől kezdve csak bábok voltak a Moszkósz birodalom kezében. Ugyanakkor Sz’allennin szövetséget kötött a frissen alakult Tracchosz és Romanaész királyságok uralkodóival.

Ezt látva, D’Gallósz szövetségre lépett Roózvellésszel, s a most már Britanniész királyaként uralkodó Cherchiésszel. Majd továbbá szövetségükbe vonták Paphait, Itála királyát, s az Aüsztraiosz köztársaság vezetőségét is.

Így oszlott három felé a világ. Északkeleten Sz’allennin birodalma és szövetségesei, nyugaton és délnyugaton az úgynevezett Nyugati Szövetség, délen pedig Thüttóosz uralkodásával Atlantisz királysága.

 

ATLANTISZ FELVIRÁGZÁSA ÉS ARANYKORA

 

Atlantisz fejlődése

 

A híres nagy Atlantiszi királyság hat kisebb királyságból, Szlókeón, Króathóon, Bosziohellesz, Szeriphosz, a Manti N’gerre hegyek mangró törzsei által alapított Manti N’gerre, a tracchosz törzsekből különvált makhóo törzs Makháész királyságából és a Szküphreiától elvált Knoxosz, valamint a Szkhithaiától elvett Pannonóosz hercegségből és a Mourosz vidékéből alakult. Így aztán Atlantisz királyi tanácsát hat király és két herceg alkotta. Mindjük fölött pedig Thüttóosz uralkodott, mint Atlantisz királya. Az ő feladata volt meghallgatni a királyságok és hercegségek követeléseit, felvetéseit, s ő döntött minden országos dologban.

Thüttóosz vezetésével Atlantisz fejlődésnek indul. Hatalmas utakat építenek az ország egyik végétől a másikig, s rövidesen kitűnő úthálózat szövi át egész Atlantiszt. A kereskedelem, az ipar fejlődik. Atlantsiz árui egyre ismertebbek lesznek az ország határain kívül is. Az utak is biztonságossá válnak, Thüttóosz egységes hadsereget alapít, mely rövidesen felszámolja a rablókat, melyek már ellepték az országot. A megmaradtak is hamarosan más, becsületes foglalkozás után néztek.

Ilyen vezetés mellett Atlantisz királyság sok különféle népe képes volt együtt élni, tisztelni, becsülni a másikat, elfogadni annak másságát, és segíteni rajta, ha bajba került. Így segítettek Manti N’gerre népén, mikor hatalmas földrengés rázta meg vidéküket, ezzel az összefogással sikerült megfékezni a hatalmas Iszthéra folyó áradását, s így voltak képesek Makháész királyvárosát, Szkoppaiát újjáépíteni, mikor Gea istennő megrázkódott, hogy figyelmeztesse a makhókat kötelességükre, az áldozatok bemutatására.

 

A Moszkósz fenyegetés

 

Ezalatt Sz’allennin, Moszkósz királya megerősítette hatalmát és befolyását az elfoglalt és szövetséges országokban. S most szemet szúrt neki Atlantisz fejlődése, gazdagodása. Ezért odarendelte seregeit a megszállt Szkhithaia déli határára, s a szövetséges Romanaész és Tracchosz királyság is felállította hadait Atlantisz menti határaira. Így felkészülve, Sz’allennin felszólította Thüttóoszt, hajtson fejet előtte, s Atlantisz csatlakozzon a Moszkósz birodalomhoz.

Thüttóosz azonban felkészült Sz’allennin ilyen lépésére, s nemcsak országát, de külországbeli kapcsolatait is építette. Így, mire Sz’allennin felkészült a támadásra, már beérkezett D’Gallósz fia, D’Aiszthenész, Gallóosz királya, seregeivel, s Paphai király Itálai hajóhada is kikötött az Atlantiszi partokon, hatalmas sereget hozva Atlantisz megsegítésére. Ugyanakkor Roózvellész egyesítette Nyugat-Gérmüonész csapatait ikertestvére, Britanniész királya, Cherchiész britannik csapataival, s támadásra készen felsorakoztak a két Gérmüonész határán.

Ezt látva, Sz’allennin újabb seregeket kezdett toborozni a végtelen nagyságú Moszkósz birodalomban, hogy a nagyszámú ellenfelet legyőzhesse. Thüttóosz azonban ezt is megelőzte. Szövetségre lépett két távoli, tengerentúli birodalom uralkodójával, Indrával és Tao-Zennel, akik biztosították, hogy ha Sz’allennin támad, az ő csapataik a tenger felől rátörnek a Moszkósz birodalomra.

Atlantisz isten azonban nem kívánt újra vészt bocsátani az emberekre. Ráparancsolt hát Marszumra, ki már lovait fogatta harci szekere elé, tegye le fegyvereit, mert hosszú békességet kíván a földre bocsátani. El is küldte hát a béke kis isteneit, a Paxoszokat, járják be a Földet, simogassanak meg minden emberi szívet, hogy megnyugodjanak. Mithra istennőt pedig felkérte, küldjön jósálmot Sz’allenninnek, hagyjon fel követeléseivel.

Sz’allennin azonban istenkáromló szavakkal fogadta az isteni jóslatot, s megindult, hogy újonnan toborzott seregeivel megtámadja Atlantisz királyságot. Mithra azonban mélyen megsértődött, s mivel az orvoslásnak, mérgeknek is istennője, elbocsátotta méregbe mártott nyilát Sz’allenninre. Sz’allennin épp a támadásra akarta megadni a jelet, s felágaskodott nyergében, mikor Mithra nyila elérte. Egy szó nélkül hanyatlott lováról a porba. Vezérei megdöbbenve nézték az isteni erőt bizonyító büntetést. A sereget szélnek eresztették, majd áldozatot mutatva be az isteneknek, fényes temetést rendeztek Sz’allenninek, hisz Moszkósznak jó királya volt, bár nagyravágyása és kapzsisága vitte a halálba.

 

Atlantisz aranykora

 

Sz’allenninnek nem lévén fia, egy régi moszkó királyi család sarja, Breszneiész került Moszkósz trónjára. Okulva előde példáján, a béke híve volt, s így hamarosan békét és szövetséget kötött Thüttóosszal, Atlantisz királyával.

Elhárult hát az utolsó viharfelhő is Atlantisz fölül, s teljes lendületet vehetett az ország felvirágzása. A gazdaság napról napra szinte láthatóan erősödött. Atlantisz áruját, kereskedőit mindenütt szeretettel, becsüléssel fogadták. Hajóhada egyre nagyobb távot vitorlázott be a tengereken. Közben az ország épült, szépült. A királyvárosokban egyre több palota emelkedett, a nép egyre gazdagodott, s már a szegények is kezdtek olykor a fényűzésre gondolni. Thüttóosz király pedig sorra látogatta a Föld országait, egyre szorosabbra fűzve a kapcsolatokat velük, ezzel is hozzájárulva Atlantisz gazdagodásához.

Hosszú uralkodása alatt az Atlantiszban élő sok különféle nép boldogan és békében élt. Ez volt Atlantisz aranykora.

 

ATLANTISZ HANYATLÁSA ÉS BUKÁSA

 

Atlantisz hanyatlása

 

Thüttóosz után nem maradt fiúgyermek, így nem volt, aki kövesse a királyi trónon. A királyi tanács pompás temetést rendezett a nagy, hős királynak. A temetésre az egész föld uralkodóit meghívták, s azok valamennyien el is jöttek, jelenlétükkel emelve a temetési pompa fényét.

De a királyi tanács már nem a régi volt. Már a gyászbeszédek alatt is egymást lesték, ki mire gondol, kivel szándékozik szövetkezni. S már a temetés utáni első napon elkezdődött köztük a torzsalkodás. A nagy Thüttóoszt csak a szegény köznép gyászolta igazán.

Volt is mit gyászolniuk. A királyi tanácsban egyik király vagy herceg sem volt eléggé erőteljes, hozzáértő, bölcs, hogy Atlantisz sorsát a kezében tartsa. S míg a tanácsban naponta ismétlődtek a vádaskodások, veszekedések, az ország gazdasága lassan hanyatlani kezdett. A kereskedelem gyengült, a búzaföldek leégtek, a gyümölcsösöket jégverés sújtotta, a hajók el-elsüllyedtek az Ókeanosz által támasztott viharokban, s nem volt, aki megfelelő iramban felújítsa a flottát. Az egész ország romlásnak indult. A királyi tanács elkezdte az egységes atlantiszi hadsereget az adó, a sarc behajtására használni, csak azért, hogy ők nyugodtan vitatkozhassanak azon, ki ül majd Thüttóosz örökébe. Az országon egyre inkább erőt vett a pusztulás.

 

A Miloszi

 

Vagy tíz évvel Thüttóosz halála után Szeriphosz királyságban feltűnt egy kalandor, kit a nép csak a Miloszi névvel illetett. Ennek a Miloszinak apja állítólag Marszum papja volt, mega is igen harcias, a fiába is mélyen beleoltotta a harciasságot. Emellett a Miloszi végtelenül nagyravágyó is volt. Feltette magában, hogy ő lesz Atlantisz új teljhatalmú királya. Csakhamar sikerült is csalással és ígérgetésekkel megkapnia Szeriphosz királyi székét. Alighogy megerősítette magát a királyi székben, máris terjeszkedésre gondolt.

Megvádolta Knoxosz hercegség népét és Prüsszisz hercegét, hogy bántalmazzák, orvul öldösik a Knoxosz területén élő szeriphoszokat. Ennek nevében az atlantiszi sereggel megszállta a hercegséget, s véres „megtorlást” vitt végbe. Valójában az ártatlanok vérengző megtizedelése volt a cél, ami részben sikerült is neki. Szküphreia királysága túl gyenge volt ahhoz, hogy segítséget nyújtson a knoxoszi szküphroszoknak.

Ezután a Miloszi haragja Pannonóosz hercegség felé fordult, különösen azért, mert a Neoszédészben székelő hercegi család hangosan kinyilvánította nemtetszését a knoxoszi eseményekkel kapcsolatban. De itt már óvatosabban járt el, mert Pannonóosz hercegség lakosságát króathák, de különösen nagy számban szkhithák alkották, az odaköltözött szeriphoszok mellett. S Szkhithaia királyság ekkor szabadult fel a moszkósz uralom alól, megerősödött, királya, Enthallosz pedig figyelmeztetett, hogy lelkén viseli az összes, Szkhithaia határain kívül rekedt szkhitha sorsát.

Ezért a Miloszi nagy számú emberét becsempészte a hercegségbe, s lázadást szított, hogy a Neoszédészben székelő hercegi családot a „nép” fossza meg uralkodói székétől. Ez, köszönve a hercegi család jóhiszeműségének, sikerült is neki. Mivel azonban Pannonóoszban nem foganatosíthatott olyanforma „megtorlást”, mint az sikerült neki Knoxoszban, azt a megoldást választotta, hogy egyik alvezérét, Radamanthészt tette meg Pannonóosz hercegévé, ezzel teljesen Szeriphoszhoz csatolva azt.

 

A belháború

 

Látva a Miloszi tetteit, Króathóon királya, Thü-D’mann, és a szlóokészek királya, úgy döntöttek, királyságaikkal kilépnek Atlantisz birodalomból, hisz az többé úgysem az, aminek lennie kell. A nép elszegényedett, a kereskedelem Szeriphoszban hanyatlásban, az utak sincsenek már biztonságban, ismét felütötte fejét az útmenti rablás, s ők ezt el akarták kerülni saját királyságaik területén.

A Miloszi bosszút forralt, s fegyveres támadást indított Szlóokeón és Króathóon ellen. Szlóokeónt az atlantiszi egységes hadsereggel óhajtotta leigázni, Króathóonba pedig orvul harcoló szeriphoszokat küldött Xhexhelli nevű alvezére vezetésével. Ez utóbbiak feladata volt a Króathóon királyságban élő szeriphoszok a króathók elleni felbujtása, felfegyverzése, éjszakai támadások kivitelezése, egyszóval pánik és bizonytalanság keltése.

Csakhogy, rossz volt a számítás. A szlóokész katonák otthagyták az egységes atlantiszi hadsereget, átálltak a szlóokész seregbe, s hatalmas vereséget mértek az atlantiszi hadra. Végül az egyesült atlantiszi hadsereg egységei arra kényszerültek, hogy elhagyják Szlóokeón királyság területét.

Króathóonban a szeriphoszi „Szabad Egységeknek” csak kis számú ott elő szeriphoszt sikerült felbujtani. Ugyanakkor a króathók királyi serege több összecsapást nyert meg a „Szabad Egységek” ellen. Így ezek arra kényszerültek, hogy esetenként az egyesült atlantiszi hadsereg védelme mögé meneküljenek. De továbbra is felhasználtak minden alkalmat a nyugtalanság, rémület keltésére.

Bosziohellesz királya kijelentette, ő nem avatkozik bele Szeriphosz és Króathóon viszályába, de ha őt is megtámadják, akkor muzellin lakosságát a króathók mellett állítja hadba.

A Makháész királyság is semleges maradt a viszályban. Az egyetlen, amit tett, hogy az Egyesült Atlantiszi Hadseregből kivonta a makhó katonákat.

Manti N’gerre Szeriphoszt támogatta a bőséges zsákmány reményében.

Rövidesen az Egyesült Atlantiszi Hadsereg már csak csúfnévként viselhette elnevezését, hisz katonáit szeriphoszok, mangrók és a leigázott knoxoszi szküphroszok és pannonóoszi szkhithák voltak csak.

Ekkor már a szomszédos országok is beleszóltak a viszályba. Békíteni próbáltak, de eredménytelenül. Háromszor ültek össze a valamikori Atlantiszt alkotó királyságok, hercegségek vezetői. Háromszor kísérelték meg megoldani a hatalmi kérdést. Háromszor bukott meg a jóhiszemű kísérlet a Szeriphosz király, a Miloszi önfejűsége és hatalomvágya miatt. Az utolsó gyűlésen ki is jelentette, addig nem nyugszik, míg ő és a szeriphoszok nem uralkodnak egész Atlantiszon. Ezzel meg is indította a nyílt háborút Króathóon ellen.

 

A VILÁG PUSZTULÁSA

 

Az atalantiszi belháború kiterjedése

 

Nem érdemes részletezni, mit hozott magával az atlantiszi szörnyű belháború. A fanatikusokból és bűnözőkből összeállt „Szabad Egységek” állati vérengzéseket vittek végbe az ártatlan króathó nép soraiban. Tekintet nélkül arra, hogy öreg, fiatal, nő, vagy gyermek. Nem kíméltek senkit, semmit. S miután a hadsereg nyíltan is melléjük állt, lassan előrenyomultak, s egyre nagyobb területeket foglaltak el. Nyomukban pusztulás maradt mindenütt. Az embereket kínozták, csonkították, nem kímélték a gyermekeket s magatehetetlen öregeket sem. Céljuk volt kiirtani a króathókat és szkhithákat az elfoglalt területeken. Pusztításukat nem úszták meg a történelmi értékű városok, épületek, templomok sem. Rombolásukat pedig folyamatosan a króathókra fogták. Mindent meg akartak semmisíteni, ami nem az ő kezükből származott, ami nem az ő dicsőségüket, hatalmukat emelte. Az elfoglalt területeken igyekeztek mindent eltűntetni, ami esetleg azt tanúsította volna, hogy itt nem ők éltek ősidők óta, eredendően.

A szomszédos országok uralkodói a sikertelen békítési kísérletek után egy ideig külső szemlélőkként figyelték a háborút. Azonban csakhamar jó üzletet láttak az egyik vagy másik fél üzemanyaggal, hadianyaggal való támogatásában. Ezt persze titokban tették. Természetesen, a frontvonal hullámzása folytán ez hamarosan kiderült. Így indult meg köztük a politikai háború, sorozatos jegyzékváltással, követjárással. Százszor, ezerszer ígérték meg egymásnak, hogy többé nem teszik, de az első adandó alkalommal megszegték ígéretüket.

Látszott, hogy ez nem mehet sokáig. A feszültség egyre nőtt, s rövidesen megjelentek az első külországi csapatok az egyik, majd a másik oldalon. Egyre újabb fegyvereket vetettek be, egyre nagyobb pusztítást vittek végbe Atlantisz területén, s nem sokat kellett várni, az első hadi csapásra, mely túljutott Atlantisz határain. Ezt természetesen figyelmeztető visszavágás követte, rá következett a viszonzás, arra a másik… Alig pár nap alatt hadat üzent egymásnak Atlantisz földrész valahány országa.

S elkezdődött az esztelen, korlátlan, vad pusztítás.

 

Az istenek haragja

 

Látta és hallotta ezt Atlantisz isten a fényes mennyekben, s végtelen szomorúság öntötte el a lelkét, látva, mi lett fia, Thüttóosz országából, ami pedig földi paradicsom, a boldogság kertje lehetett volna. Majd szörnyű haragra gerjedt az őrült öldöklés rohamos terjedésének láttán, s ahogy előbb könnyezett, s könnyei megárasztották a tengereket, haragja most úgy sújtott le a földre. Égrengető villámaival csapott le, beleremegett ég és föld, Gea istennő rémülten rázkódott, katasztrofális földrengések sorozata terjedt minden irányban. Thorodin, a vihar istene északról elszabadította a legszörnyűbb jeges-fagyos orkánokat, Ókeanosz a tengerek vizét felkavarva feltört a magas hegyek csúcsáig. S míg Marszum és Atlantisz istenek közös erővel szórták szét embert-földet pusztító, mindent megsemmisítő tüzes villámaikat, a föld alól Hadeón isten felszabadította birodalmának tüzes folyóit.

Hét nap, hét éjjel tombolt az istenek haragja, míg lassan kitisztult az ég. De rettenetes változások mentek végbe ez alatt. Atlantisz királyságot elnyelte a tenger, a környező földeket, országokat pedig tűz és árvíz pusztította. Azok páran, akik megmenekültek, a legmagasabb hegyek ormain, barlangjaiban találtak menedéket. De közülük is sokan elpusztultak az elkövetkező években, s alig maradt valaki, aki felújítsa az emberi nemet, s továbbadja Atlantisz pusztulásának történetét, okulásul a következő nemzedékeknek.

 

EPILÓGUS

 

Ha ugyan felújítja valaki ezek közül. Degenerálódott, ellaposodott, inkább állati, mint emberi fajta már.

A napokban láttam egy falkát a legújabb generációból. Inkább emlékeztettek valami különös óriásmajomra. A viselkedésük is hasonló. Valami számukra ismeretlent fedeznek fel, mind körültolongják, s ha netán megrémülnek tőle, vagy elmenekülnek, vagy azonnal bunkóval rohannak neki.

Biztonságos remetebarlangomtól nem messze egy ősrégi víztároló van a hegyoldalba süllyesztve. Én csak a csapját láttam eddig – még ma is működik, pedig talán a régi atlantisziak építették. Óriási lehet. Vagy húsz éve használom már és még ugyanúgy folyik belőle a víz, ha megnyitom. Mindegy. Fő, hogy nem fertőz.

Hát ez a falka felfedezte. Nem tudtak rájönni, mi az. Aztán az egyik véletlenül megcsavarta a szelepet, előtört a víz. Egyesek rémületükben fejest ugrottak a sziklaoldal mentén, gurultak minél messzebbre. Pár „harcos” pedig azonnal a bunkóhoz nyúlt. El is törték a csapot. Most erős sugárban ömlik a víz. Meddig tart majd, nem tudom. Ezek meg, mikor megnyugodtak, ittak a vízből, azzal továbbvándoroltak… Mivé lettél emberi faj?

De nem panaszkodni akarok. Azért ültem le, hogy – talán – maradandó figyelmeztetést hagyjak az Emberiségre, ha sikerül ismét emberré fejlődnie. Hogy ne kövesse el a valamikori hibát.

A világpusztulásról apám meséiből tudok, túl kicsi voltam még akkor. Öt éves, ahogy apám mesélte. Egyike vagyok annak a kis embercsoportnak, amely az Alphaiban talált menedékhelyet. Ott valahogy gyengébb volt a fertőzés, valahogy más. Nem tudom, milyen fegyvereket használtak, de hosszú életem alatt láttam az eredményeket. A helyszínen, ott és akkor, mindent pusztított. Későbbi visszahatása is szörnyű volt. Mutánsok kezdtek a világra jönni. Az emberi faj egyre inkább elállatiasodott. Aki kevésbé alkalmazkodott, szörnyű égési sebekben pusztult el, a legszörnyűbb pedig az volt, hogy ezek a sebek maguktól keletkeztek. Egyszer csak felpattant az előbb még ép bőr, alóla gennyes, bűzös váladék csorgott, s a szerencsétlen sokszor önkezével vetett véget kínjainak.

Nem tudom, engem miért került el ez a titokzatos hatás. Talán az istenek könyörülete volt ez, hogy maradjon valaki hírmondóul? De most már kinek? Ezeknek?

Vagy talán… Igen… Valakinek a messzi jövőben. Én már nem érem meg, de a betűk igen. Leírtam a „legendát”, okuljatok belőle. Most még csak el kell rejtenem. A barlang mélyében van egy biztonságos hely. Valaki, még apám társai közül, hozott egy páncélszekrényt. Senki sem tudta minek, de mivel a barlang mélyén nem zavart, hát eltűrték. Üres volt, nyitva áll most is. De még működik. Azt hiszem, jó rejtekhely lesz, amíg fel nem fedezi az „új emberiség”…

 

 

NÉVJEGYZÉK

 

Alphai – hegység Aüsztraiosz, Itála és Atlantisz királyságok határán

Atheón – az első, teremtő isten, Gea istennő férje

Atlantisz¹ – Ókeanosz és Zenith fia, a fény új istene, Atheón legyőzője, majd az istenek királya, főisten

Atlantisz² – a legendabeli földrész

Atlantisz³ – Atlantisz földrész Déli Tengere menti országokból, a Nagy Háború után mesterségesen alakított királyság

Arthusz – Britanniész szigetország királya

Aüsztraiosz – Atlantisz földrész déli részén fekvő nemesi köztársaság. Gérmüonész és Itála közt terül el.

aüsztraioszok – Aüsztraiosz köztársaság lakói, a gérmüónokkal rokon nép.

 

Bosziohellesz – Atlantisz déli királysága. Előbb a Szandroszi Királyság, majd Atlantisz tagállama

Breszneiész – Sz’allennin után Moszkósz királya

Britanniész – Atlantisz nyugati partjai mentén húzódó titokzatos szigetország

britannikok – Britanniész királyság népe, rokon a gérmüónokkal és aüsztraioszokkal

 

Cherchiész – Marszum isten halandó fia, britannik hős, Roózvellész ikertestvére, később Arthusz utóda, Britanniész királya

 

D’Aiszthenész – D’Gallósz fia, utóda Gallóosz trónján

Déli Tenger – fontos öböl-tenger Atlantisz földrész déli határán

D’Gallósz – Ókeanosz isten halandó fia, Gallóosz királya

 

Enthallosz – Szkhithaia királya, miután felszabadult a moszkósz uralom alól

 

Gallóosz – Atlantisz dél-délnyugati, nagy kiterjedésű királysága

galloszok – Gallóosz királyság népe

Gea – a föld istennője

Gérmüonész – Atlantisz földrész nyugati részén elterülő birodalom

gérmüónok – Gérmüonész királyság népe, rokonok az aüsztraioszokkal és britannikokkal

 

Hadeón – Atheón és Gea fia, a sötétség istene, a föld alatti tüzek ura, Illennin testvére

hekatomba – száz vágómarhából álló áldozat

Horthész – Szkhithaia király a Nagy Háború előtt és idején

H’Tledin – Thorodin isten halandó fia, Gérmüonész uralkodója, ki szegény sorból emelkedett ki. A Nagy Háború kezdeményezője

 

Illennin – Atheón és Gea fia, a fény istene, lázadásáért elveszti jogát, száműzve Moszkósz királya lesz

Indra – tengerentúli, mesebeli uralkodó

Iszthéra – Atlantisz földrészen, északnyugaton eredő, a Déli tengerbe torkolló, kanyargós, sok országot átszelő hatalmas folyam. A korabeliek a legnagyobb folyamnak tartották a világon

Itála – Atlantisz déli részén fekvő királyság

itálok – Itála királyság népe

 

Knoxosz – a Nagy Háború után Szküphreiától elvált hercegség. Atlantiszhoz csatlakozott

króathók – Króathóon királyság népe, rokona a szeriphoszoknak, szlóokészeknek, mangróknak, thesszeknek, szlóknak és moszkóknak

Króathóon – Atlantisz déli királysága. Előbb A Szandroszi Királyság, majd Atlantisz tagállama

 

Lasszer – Atlantisz isten mindent pusztító fénykardja

 

Makháész – a vad tracchosz törzsekből különvált déli királyság, Atlantisz tagállama

makhók – a Makhóo törzset alkotó és Makháész királyság népe

Makhóo – a Makháész királyságot megalapító törzs neve, rokon a tracchoszokkal

mangrók – a Manti N’gerre vidéki hegyi törzsek, majd hasonnevű királyság népe, rokonai a moszkók, thesszek, szlók, szlóokészek, króathók és szeriphoszok

Manti N’gerre – Atlantisz földrész déli tengerparti hegyi törzsek területe, a Nagy Háború után királyság, Atlantisz tagállama

Marszum – Atheón és Mithra fia, a háború istene, ki már fegyveresen jött a világra

Mithra – Ókeanosz és Zenith lánya, a jóslás és orvoslás istennője, Atlantisz húga, Atheón kedvese, Marszum anyja

a Miloszi – szeriphoszi kalandor. Atlantisz hanyatlását kihasználva Szeriphosz királya lett

moszkók – Moszkósz királyság népe, rokonai a thesszek, szlóoklészek, króathók, szeriphoszok, szlók és mangrók

Moszkósz¹ – Atlantisz földrész észak-északkeleti, hatalmas kiterjedésű országa

Moszkósz² A Moszkósz birodalom székvárosa

Mourosz¹ – Szkhithaia délnyugati része, a Nagy Háború után Króathón kapta

Mourosz² – Szkhithaia, majd Atlantisz királyság egyik nagy folyója, a Króathóonhoz csatolt vidék róla kapta nevét

Musszolleón – Hadeón isten halandó fia, Itála királya a Nagy Háború idején

muzellinek – Bosziohellesz királyság népe

 

Nagy Háború – több évig tartó háború, melyben Atlantisz földrész összes népe részt vett

Nagy Semmi – a világmindenséget betöltő űr, melyből Atheón született, s teremtette a világot

Neoszédész – Pannonóosz hercegség székvárosa

Nérisz – Atlantisz királyság nagy folyója, Króathóonban ered, Bosziohelleszben ömlik a Déli Tengerbe

 

Ókeanosz – a vizek istene, Zenith férje

 

Pannonóosz – Szkhithaia déli hercegsége, melyet Atlantiszhoz csatoltak

Paphai – itál hős, Musszolleón legyőzője, majd Itála királya

Paxoszok – a béke kis istenei

Prüsszisz – Knoxosz hercegség székvárosa

 

Radamanthész – a Miloszi egyik alvezére, Pannonóosz hercegévé nevezték ki

Romanaész – Atlantisz földrész keleti részén elterülő, törzsi szövetségben élő vad törzsek területe. A Nagy Háború után királyság

romanószok – Romanaész királyság népe

Roózvellész – Marszum isten halandó fia, britannik hős, Cherchiész ikertestvére, később Britanniész királya

 

Szandrosz – a Szandroszi Királyság uralkodója

Szandroszi Királyság – a Nagy Háború előtt Atlantisz földrész déli részén fekvő, a Déli Tenger partján elterülő szövetségi királyság, tagállamai Szlóokeón, Króathóon, Bosziohellesz és Szeriphosz

Sz’allennin – Illennin isten halandó fia, Moszkósz királya

Szeriphosz – Atlantisz földrész déli királysága, előbb a Szandroszi Királyság, majd Atlantisz tagállama

szeriphoszok – Szeriphosz királyság népe, rokonai a moszkók, thesszek, szlók, szlóokészek, króathók és mangrók

Szkhithaia – az egész Közép-Atlantiszt felölelő királyság, több népet tömörít egybe

szkhithák – Szkhithaia királyság legnagyobb számú, névadó népe

Szkoppaia – a makháész királyság székvárosa

Szküphreia – Atlantisz Déli Tengere mentén a legdélibb, gazdag királyság

szküphroszok – Szküphreia királyság népe

szlók – Szkhithaia királyság három nagyszámú népének egyike, később Thesszioszlókáon egyik államalkotó népe, rokonai a moszkók, thesszek, szlóokészek, króathók, szeriphoszok és mangrók

Szlóokeón – Atlantisz földrész déli királysága, előbb a Szandroszi Királyság, majd Atlantisz tagállama

szlóokészek – Szlóokeón királyság népe, rokonai a moszkók, thesszek, szlók, króathók, szeriphoszok és mangrók

 

Tao-Zen – tengerentúli, mesebeli uralkodó

Tevere – Itála legnagyobb folyója

Thaia – Skhithaia legjellegzetesebb folyója

thesszek – Szkhithaia három nagy népének egyike, később Thesszioszlókáon egyik államalkotó népe, rokonai a moszkók, szlók, szlóokészek, króathóok, szeriphoszok és mangrók

Thesszioszlókáon – Szkhithaia északi részéből alakított királyság a Nagy Háború után

Thorodin – Gea fia, a vihar istene, fegyvere a sziklazúzó kalapács, Gérmüonész területén telepedett le

Thüttóosz – Atlantisz isten halandó fia, hős, majd Atlantisz ünnepelt és szeretett királya

Thü-D’mann – Króathóon királya Atlantisz bukásakor

Tracchosz – Atlantisz földrész keleti-délkeleti részén lévő, törzsi szövetségben élő vad törzsek területe, a Nagy Háború után királyság, Romanaész déli szomszédja

tracchoszok – a Tracchosz királyság népe, rokonai a makhók

Transszilvusz – Szkhithaia keleti része, a Nagy Háború után Romanaész királysághoz csatolták

 

Xhexhelli – a Miloszi alvezére, a Króathóonban orvul harcoló szeriphoszok vezetője

 

Zaigheraia – a Króathóon királyság székvárosa

Zenith – az ég istennője, Ókeanosz felesége

 

MEGJEGYZÉS:

A jegyzékben a népek elterjedésére vonatkozó meghatározások csak az illető nép területi számbeli többségét jelenti. Természetes, hogy a határvidékeken keveredtek, s kisebbségeket alkottak. Keveredésük, szétszóródásuk különösen a Nagy Háború után növekedett meg, szinte minden nép szétszóródott az egész Atlantisz-i földrész területére.

 

 

TÉRKÉPEK

(Hát, sajnálom, de nem tudom, hogyan kell ide beszerkeszteni bármilyen rajzot. Pedig annak idején valóban két szimpatikus térképet rajzoltam ehhez a munkámhoz… 🙂 😀  )