Kimentem az erdőig.
Zajt vittem magammal.
Telefonfény derengett,
élettelen árnyalattal.
A fák nem szóltak hozzám,
úgy ítélték, még avatatlan,
mint akik mindent tudnak,
csak álltak mozdulatlan.
Arcom mögött is mintha
egy másik személy lakna.
Már nem tudom kitől is félek,
lelkem még hová bújhatna.
Bennem üresség és lárma volt,
mélyen, kimondhatatlanul.
Mint eldobott árnyék bolyongtam,
névtelenül, hasztalanul.
De valami akkor bennem,
lassan elcsendesedett,
mert először nem féltem, és
ami maradt, nem reszketett.
A hangtalan ismert engem,
és ott, az esti erdőben,
csillagfény voltam én,
a mozdulatlan sötétben.
Megjelent a Zöldkalamáris kiadó Líra liget című antológiájában.
Author: Mészáros Csaba
Írással keresem azt, ami a felszín alatt marad: az ember és a világ közti feszültséget, a csendet a zaj mögött. Verseimben és prózáimban gyakran jelenik meg a természet mint tükör és mint menedék, ahol az ember újra szembenézhet önmagával. Foglalkoztat a társadalom működése, a felelősség kérdése és az a hajlamunk, hogy kívül keressük azt, amit belül kellene rendbe tenni. Írásaim egyszerre próbálnak kérdezni és szembesíteni, néha nyersen, néha csendesebben. Igyekszem közelebb kerülni a valóság és az igazság közötti határvonalhoz. A természet számomra nem díszlet, hanem alapállapot, amihez újra és újra vissza kell találnunk. Az alkotás számomra út és eszköz: egy folyamat, amelyben az ember lassan leveti a felesleget és hat a környezetére. Abban hiszek, hogy a változás mindig egyéni szinten kezdődik.





