Ha a világ zúzmarát fon hajára,
s a szél az ablakon dörömböl,
tisztulj meg, és ne kérdezd,
merre nyílik innen út más határra,
hol nem bánt fagy, mert próbák elől rejtőzöl.
Ha perzselő nyár égeti a rétet,
és a porba hull a lankadó virág,
belső lángod emeljen rád pajzsot,
ne űzz tovább egy hűs ligeti képet,
mert otthonod nem egy árnyasabb világ.
Nincs oly part, mely örökre csendes,
hol nem ostromolja vihar a határt,
az állandó csak a létezésed,
az ember útja hol derűs, hol terhes,
hol jégbe dermed, hol tűzbe márt.
A béke nem a változatlan égbolt,
nem menedék, mely mindent eltakar,
hanem belső templomod szent tüze,
mely ha szívedben szenvedéllyel lángolt,
nem tudott ledönteni lábadról zúgó szélvihar.
Mikor a fagy jön, válj magad is jégvirággá,
mikor a nap éget, légy te a tomboló hőség,
öleljen körül a mindenható világ,
léted ekképpen válik majd szabaddá,
és így ér célba sorsodon a bőség.
Author: Mészáros Csaba
Írással keresem azt, ami a felszín alatt marad: az ember és a világ közti feszültséget, a csendet a zaj mögött. Verseimben és prózáimban gyakran jelenik meg a természet mint tükör és mint menedék, ahol az ember újra szembenézhet önmagával. Foglalkoztat a társadalom működése, a felelősség kérdése és az a hajlamunk, hogy kívül keressük azt, amit belül kellene rendbe tenni. Írásaim egyszerre próbálnak kérdezni és szembesíteni, néha nyersen, néha csendesebben. Igyekszem közelebb kerülni a valóság és az igazság közötti határvonalhoz. A természet számomra nem díszlet, hanem alapállapot, amihez újra és újra vissza kell találnunk. Az alkotás számomra út és eszköz: egy folyamat, amelyben az ember lassan leveti a felesleget és hat a környezetére. Abban hiszek, hogy a változás mindig egyéni szinten kezdődik.
