Volt egyszer egy csésze, benne keserű reggel,
hab rajzolt rá szívet, fakó ígérettel.
Kortyoltam lassan, és megláttam benne arcom,
de nem azt, mit vártam, csak a kopott maszkom.
Az út nem kérdezte, hogy hova akarok érni,
csak vitt tovább, és megtanított néha elveszni,
mert minden cél csupán egy pillanatnyi állomás,
de az út maga az élet: öröm és bukás.
Mesékbe bújtunk, hogy így könnyebb legyen élni,
mások történetében tanultunk meg félni,
de én kiléptem onnan, ahol minden kész volt,
és ott maradt a csend, ahol a magány rám szólt.
Harcolok némán, nem zászlókért, nem másért,
hogy ne adjam el magam egy olcsó igazságért,
mert a tömeg hívogat, mint lassú, szürke kórság,
kiszolgálni vágyait: a legnagyobb rabság.
A csésze kiürül, a hab rég eltűnt róla,
nem maradok itt többé senkinek adósa!
Mert az utamnak, mit járok, újra meg újra:
magány az ára, de szabadság a jutalma.
Megjelent az Irodalmi Rádió Vasárnapi pillangó című antológiájában.
Author: Mészáros Csaba
Írással keresem azt, ami a felszín alatt marad: az ember és a világ közti feszültséget, a csendet a zaj mögött. Verseimben és prózáimban gyakran jelenik meg a természet mint tükör és mint menedék, ahol az ember újra szembenézhet önmagával. Foglalkoztat a társadalom működése, a felelősség kérdése és az a hajlamunk, hogy kívül keressük azt, amit belül kellene rendbe tenni. Írásaim egyszerre próbálnak kérdezni és szembesíteni, néha nyersen, néha csendesebben. Igyekszem közelebb kerülni a valóság és az igazság közötti határvonalhoz. A természet számomra nem díszlet, hanem alapállapot, amihez újra és újra vissza kell találnunk. Az alkotás számomra út és eszköz: egy folyamat, amelyben az ember lassan leveti a felesleget és hat a környezetére. Abban hiszek, hogy a változás mindig egyéni szinten kezdődik.
