Gyökerek a tiszta forrásból
Hármasban a Testvéreimmel évente egyszer, jobb esetben kétszer van alkalmunk személyesen találkozni.
Az Öcsénk Szegedről jön, mi a Húgommal Sopronban várjuk. Telefonon gyakran beszélünk, a fontos dolgokat tudjuk egymásról. Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy nem a távolság a probléma, hanem a csend!
Amikor az Öcsénk bejelenti a jó hírt, hogy jön testvérlátogatóba, számunkra a Húgommal megkezdődik az ünnep a készülődéssel.
Az a nap, amely az érkezését jelenti, más mint a többi.
Zsokka a kényelméről gondoskodik, én a finom ételről. Mind a hárman benne vagyunk a tisztes korban, de amikor találkozunk, újra gyerekek leszünk. Szünet nélkül ugratjuk egymást, kapkodva emlegetjük a régi sztorikat és csodálkozunk, hogy hova szaladt el az idő!
A Kispalcsi, akit én fürdettem, pelenkáztam, sokszor vigyáztam rá, már nyugdíjas. Kopaszodó, őszes halánték, a valamikori 186 cm már csak szép emlék. Térdműtétek, szemműtétek igazolják az elmúlt évek kínjait.
A Húgom, aki a család egészségéért felelős, nem tudja levenni szemét a nagy tekintélyről, a hordószerű pocakról. Pali kifogásokat keres, hogy a műtétek miatt nem tudott mozogni, sportolni. Zsokka azonban kérlelhetetlen, szerinte az első számú felelős a jó „borovicskú” és a söröcske, valamint a finom étkek. (Mellékesen jegyzem meg, foglalkozása okleveles élelmiszeripari mérnök, saját feldolgozó üzemmel.)
Szóval alaposan kifigurázzuk egymást. A hibáinkat felnagyítva sok-sok humorral, féltéssel és határtalan szeretettel.
Ebéd után az utunk mindig a temetőbe vezet, a szülőkhöz.
Vázába tesszük a Mama kedvenc virágát, a kardvirágot. A fejfán olvassuk a „Háló család” feliratot, és szomorúan tekintünk egymásra, mert tudjuk, hogy az idő nekünk sem kegyelmez.
Sopron egyik büszkesége a Harrer cukrászda. Ilyenkor nem számítanak a kilók, finom tortaszelet és fagylalt vigasztal bennünket.
A gyökereket nem lehet széttépni, elfelejteni. Öcsikénk este a gyerekkori barátokkal is szeret találkozni, és már el is repült egy nap!
Másnap tiszteletkör a városban; itt jártam középiskolába, itt laktunk a szülőkkel, itt kosaraztam, itt zenéltünk….
Nem maradhat ki Eisenstadt sem, a Billa. Magunk előtt toljuk a nagy bevásárló kocsit. Öcsénk pedig rakja a különleges borokat, válogatja a söröket, fűszereket….
Mi ketten a Húgommal jó darabig némán követjük. Aztán Zsokka merészen gondol egyet engem is biztatva, hogy ne szerénykedjek, amire sóvárogva gondoltam, – élén a mákos kalácsra – tegyem csak bele a kosárba. Észre sem vesszük, a kocsi megtelik mindenféle finomsággal, és mi ketten még mindig rakjuk! Palcsóka pedig úgy tesz, mint aki nem veszi észre, csak mosolyog.
Van egy találó mondás! A szegénységnél jobb a gazdagság, már csak anyagi meggondolásból is!
Felszabadult érzés úgy vásárolni, hogy nem kell állandóan számolni, hogy még mire elég az euró.
Ezután vissza Sopronba, irány a Deák étterem, majd a Lőverek.
Másnap a maradék idő már csak egy közös beszélgetésre elég.
Drága Testvérünk!
Gondolatban végigéljük sokadszor az elmúlt napok eseményeit, a találkozástól a búcsúig.
Egyszer talán elhozod a híres zenekarodat, a Storyville Jazz Band-et, hogy az itteni jazz rajongók is csodálhassák a dobszólódat.
Azt, hogy szeretünk, tudod!
Vigyázz magadra, rád még sok csodálatos feladat vár, legfőképpen a Nagypapa szerep!
Szeretettel: Erzsó és Zsokka
Az Isten éltessen!
Author: Lászlóné Háló Erzsébet
Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....
Egy válasz
Kedves családi írásod tetszéssel olvastam. Bizony, jó dolok visszaemlékezni a régi szép időkre és elfelejteni, hogy elszaladtak az évek.
Szeretettel: Rita