Érzelmes szeptemberi séta a Dunaparton

Ősz volt, szeptember. 

Talán hétfő. 

A sétányon, a Dunaparton 

Csak a szél kószált, 

s, néhány magányos  

Keserű arc, 

úgy tűnt szakítás után. 

A napsugarak már csak cirógattak, 

s oly jó volt érezni őket arcomon. 

Érintésük már nem volt bántó, 

csak kellemes futó borzongás. 

 

Lent a parton, egy vidám kis csapat tagjai 

Álltak a vízen kikötött stégen, 

és élvezték a vizet, a mozgást lábuk alatt, 

a napot és egymás társaságát, s azt, hogy élnek. 

Hangosan társalogtak, nevetgéltek. 

Hangjukat felém sodorta a szél, de nem volt bántó, 

Inkább kellemes, mint valami dallamos zene. 

Kissé távolabb, közvetlen a vízparton, 

a Bambini di Római part székeit, nyugágyait, 

épp akkor szedték össze, 

 szezonvégi zárás alkalmából. 

Közben a hangszórók még működtek, 

szólt belőlük valami nosztalgikus, 

egyben szívfájdító, a fülnek kellemes zene. 

A dallamok áradtak, szálltak a légben, 

mint megannyi színes luftballon, 

a szél kényének-kedvének kitéve. 

A zene és a táj eggyé olvadva, egymást áthatva, 

mint egységes egész, ott remegett a levegőben, 

 lágyan símogatva, szívet, s lelket egyaránt. 

 

A hatás oly erős és szép volt,  

hogy meg kellett állnom. 

 A hangulat, a szépség,  

nem tűrt semmi mozgást. 

Tiszteletet, figyelmet kívánt, 

s szemem lassan könnyel telt meg, 

De takartam őket, mert szégyeltem. 

Mégis, a könnycseppek szememet takaró 

 kezem ujjai közti réseken, 

maguknak utat találtak, lehulltak a földre, 

s tovább gördülve egyesültek a Duna vízével. 

Legalábbis így képzeltem, és ha így lett volna, 

az olyan lett volna, mint a mesékben, s olyan  

édes-búsan történt volna.  

 

A sétány idilli képe és hangulata e nap, 

hétfőt idézte. Igen annak kellett lennie, hisz minden, 

 a hét kissé nehéz, még reménytelennek tűnő, 

 kezdő napjára emlékeztetett. 

Csak álltam ott, nem tudtam, hogyan lehet 

ilyen hangulatot otthagyni, és feledni az idillt. 

Próbáltam rögzíteni szemeben a látványt, 

fülemben a zenét, szívemben, így együtt 

 ezt a különös érzést, amit elfelejteni nem lehet. 

 

Máig sem értem, magam sem tudom, 

 hogy sikerült mindezt otthagynom, és  

visszatérni a rút, zajos világba 

 a fülsértő zajok közé, de hazatérve 

 még sokáig a látottak és  

hallottak hatása alatt álltam annyira, hogy 

 kénytelen voltam fülem vattával betömni,  

hogy külvilág bántó zaját ki tudjam zárni, 

és, hogy újra fel tudjam idézni. 

a felejthetetlen hangulatát, 

 a szeptemberben tett sétának, a Dunaparton, 

eme napos délelőtt, 

 talán hétfőn. 

Izsó Antal
Author: Izsó Antal

Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.

0
Megosztás
Megosztás

2 Responses

  1. Kedves Rita!
    Itt köszönöm még neked, hogy elolvastad versemet. Örülök, hogy kellemes perceket hozott számodra elolvasása.
    Szeretettel
    Tonió

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Törékeny

A halál szele megsimított. Bekúszott a kulcslyukon. Szele apró nyomott hagyott. Lelkem egyik leghátsó Szobájában, egy apró polcon. Kinyitott egy ablakot, Melyen kihajolok, És a

Teljes bejegyzés »

Megjelent!

A napokban megkaptam a kiadótól (Novum Publishing) a „Félálom blues” című verseskötetem szerzői példányait. A hozzám közel állók a következő napokban-hetekben megkapják dedikált tiszteletpéldányaikat. A

Teljes bejegyzés »

Örök

Tűz rám a koradéli nap, fényébe merülök. Perzsel, szinte éget, mégis, jó, ahogy itt ülök.   Nem mozdulnak a levelek. Lelkedbe révedek.   Megáll az

Teljes bejegyzés »

Ott voltam

Ott voltam a zöld leveleken, zizzenő fűben, havas hegyen, hullámfodrokon, tengereken, sziklaszirtek letöredezett sötétlő repedéseiben, őzek szelíd barna szemében, hajfürtön játszadozó szélben, éjszaka hömpölygő medrében,

Teljes bejegyzés »

Nem zuhanok

Vonjatok fénybe, reményt égő hajnalok, magamban lelkemig ható tőrt forgatok. Elborít a folyam, a sodró tengerár, s nem tudhatom, hogy rám a túlparton mi vár.

Teljes bejegyzés »

Nekem te

Te vagy nekem a mező, és te vagy a rét. Tenger kékje vagy nekem, mit ölel az ég. Hegycsúcs vagy, amit kezem Soha el nem

Teljes bejegyzés »