Kedvenc desszertem a gesztenyepüré, mert olyan egyszerű. A két alapanyag szinte eggyé válik a számban. A könnyű, édes hab megtelik a gesztenye édeskés, semmihez sem hasonlítható ízével. Visszarepít gyermekkorom kiszámítható keretei közé.
1974-et írunk. Akkor töltöttem be a hetedik életévemet. Jókötésű, szőke kisfiú voltam, akit két drága nő kényeztetett, édesanyám és nagyanyám. Édesapám nem szerepelt a hétköznapok történéseiben, később az is kiderül, hogy miért.
Már akkor sokat rajzoltam. A kor szuperhősei, az indiánok, lóra pattantak színes álmaimban, testet öltöttek rajzlapjaimon. Ez a tevékenység boldoggá tett, így az unalom fogalma nem létezett számomra. Szigorú szabályok nem lévén könnyen egérutat nyertem fantáziám kiélésében. Igazi erdő igazi fái között barangoltam. A tisztáson lejátszott csaták, persze, hogy a cowboyok és az indiánok között. Féktelen csínytevések, örökre szóló barátságok, jelenlét térben és időben. De mégis, szombaton már izgatottan vártam a vasárnapot. Ami kiemelt a hétköznapokból. Kicsit más voltam, de semmiképp sem boldogtalan.
Elvált szülők gyermekének lenni még igazi ritkaságnak számított, de ellenkezőjét nem ismertem: apát, anyát együtt, nő és férfi életszövetségét, szerelmet. Apa csak vasárnap létezett, én így szerettem. Ebéd után dobogó szívvel, kicsinosítva vártam rá. Tudtam, hogy ez az én délutánom, és ez az én apám. Jobb program híján a cukrászdában kötöttünk ki. Választhattam, bár nem volt nagy választék. A franciakrémesek, gesztenyepürék korát éltük. Az utolsó kis habot is lenyalogattam a szétázott papírtálcáról a második adag után. Aztán sétáltunk, beszélgettünk, megéltük a délutánt. Apám így tiszta lelkiismerettel vitt vissza anyámhoz. Kötelességét megtette, a láthatás szabályát betartotta. Így ment ez minden második vasárnap.
Sok hosszú év telt el, de rajongásom mit sem változott a habos desszert iránt. Talán csak annyi történt, hogy ma már hosszútalpú kehelypoharakban szolgálják föl, és én ebből kanalazom. Közben pedig látni vélem apámat, hogy nagyon fiatalon és frissen borotváltan ül az égi cukrászda teraszán. Hiszen ott mindig vasárnap van.
Author: Kissné Kustor Franciska
1970-ben születtem Csornán, egy kis faluban nőttem fel. Győrben érettségiztem, eddigi életemet a gyerekekkel való foglalkozás töltötte ki. Két felnőtt gyermekem van, boldog házasságban élek. Gyermekkorom magányát fantáziám és gazdag képzeletem segítségével tettem felejthetetlenné. Elfoglalt szülők helyett a nagymamám minden este felolvasott, innen ered a könyvek szeretete. Kamasz koromban próbálkoztam először versek írásával. Az érzések szavakba öntése segített át a nehézségeken. Majd jöttek a novellák. Csak arról tudok írni, ami megérint, ami foglalkoztat. Küldtem be novellát a http://ahetedik.hu –ra, ahol több művem megjelent. Negyven éves korom körül születtek az első mesék, mára már több kötetre valót írtam. Rájöttem, ez a fajta önkifejezés áll a legközelebb hozzám. Valahol mindig ott él bennem a kislány. Így könnyen belehelyezkedem az ő világukba. Visszajelzést, elismerést tőlük kapok. Gyógypedagógiai asszisztensként dolgozom, eleinte óvodában, már 6 éve iskolában. Rajzórákon sokszor a meséimről rajzolnak a gyerekek. Színdarabokat is írtam, amit nagy örömmel adtak elő. Ez a legnagyobb siker számomra. Pályázatra meséket most küldtem be először. Örülök a lehetőségnek, hogy nyomtatásban is jelenhetnek meg mesék.
