|
Adorján L. Zoé: Egynek látszik Egynek látszik – Irodalmi Rádió
„mi külön volt, újból eggyé válik”
tudom – most, itt, ez egy létezés: formába öntött élő lélegzés. hiszem, a lélekben, a lényeg ott marad, a keresőnek, ha talál, hitéből fény fakad…
mindig gyengéd a kéz, mely simogat, mely szív erősen szeret, végig kitart, s ha eljön majd az úton a végső ébredés, mikor a lét és nemlét messziről már egynek látszik –
a tudat a gondolattal végtelent játszik… 2025.04.25. |
Ivántsy Gábor: vendégség?
… „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” *
de mi a földi lét? vendégség? vagy csak számtalan kétség, kétség, kétség, kétség?
vagy a földi lét maga a kétség? mert a kínok mellett ott van a számtalan gyönyör és szépség!
fiatalság? vénség? a készség a szépségre az merészség? reménység?
de szépség-e a szépség? vagy ledérség? kínzó mélység? s meddig él a szépség?
az éhség a jóra, a hajlam a rosszra az ajándék? büntetés? vagy vétség?
a sötétség, a világosság, az élni, vagy halni az egység? vagy kétség?
a gyengédség, gyöngédség az egyszeri adottság? vagy lehetőség? vérség?
és ha a földi lét tényleg csak vendégség, vajon van-e máshol egy másféle élség? van-e bizonyosság? vagy csak a szerénység?
és ha csak kétség van mindenhol és mindig, hogy kell akkor élni, hogy kell abban élni, ha csak a kétség van, csak a kétség, kétség?
2025.05.07., 69 évesen *Tamási Áron: Ábel a rengetegben |
Adorján L. Zoé: Homo Ludens
„a készség a szépségre az merészség? reménység?”
ha az elme zsúfolásig tele – álljunk meg, egy percre…
lélegezzünk nagyot, bámuljuk a napot, lóbáljuk a lábat, ugrálhatunk párat,
örüljünk a létnek – az öröm nem kétked, előjön az érzelem, fut utána értelem, kézen fogja: jer velem!
lélegeznek nagyot, bámulják a napot, lóbálják a lábat, ugrálnak egy párat, örülnek a létnek: az öröm nem kétked…
2025.05.08.
|
Ezek az írásaink egymás verseinek inspirációjaként születtek. Úgy gondoltuk, bemutatjuk őket így, egymás társaságában is. Kíváncsian várjuk véleményeteket!
(az oszlopok elején az eredeti versek bloghivatkozásai is szerepelnek, hogy olvashatóak legyenek eredetiben is…)
Zoé & Gábor
illusztráció: Fájl:Ecce homo by Antonio Ciseri (1).jpg – Wikimedia Commons (részlet)
további írásaink:
Adorján L. Zoé: Irodalmi Rádió | adorjanlzoe
Ivántsy Gábor: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress
Recenzió (by Ali):
A három egymás mellé rendezett vers lírai ívként is olvasható: az Egynek látszik belső, szinte meditatív derűjétől a vendégség? létkérdéseken átvezető feszültségén keresztül egészen a Homo Ludens játékos feloldásáig.
Az első, kezdeti vers a lét „egytestűségét” idézi meg: képei légiesek, a ritmus inkább leheletszerű, jambikus hullámzással simul a nyugalomhoz. A lélegzés, fény és befelé figyelés motívumai olyan alapréteget teremtenek, amelyben az én és a világ határai szelíden oldódnak fel.
A „vendégség?” szöveg ehhez képest tömörebb, kérdőbb és drámaibb tónust hoz. A „vendégség” metaforája a mulandóság tapasztalatát élénkíti: a vers retorikai kérdésekre épít, ritmusa szaggatottabb, trochaikus megbillenésekkel jelezve a bizonytalanságot. A fény–sötétség, az egység–kétség polaritások inkább feszültséget keltenek, mintsem feloldást — ez a ciklus leginkább kontemplatív, egyszersmind leginkább súlyponti darabja.
A „Homo Ludens” mindehhez felszabadult ellenpontot ad. A felszólító mondatok lendülete, a könnyed képek — láblóbálás, napba bámulás, ugrások — visszahozzák a ritmus testközeliségét. A vers az előző kettő kérdéseire nem elméleti választ ad, hanem a jelenlét gyakorlati tapasztalatát: „lélegezzünk, örüljünk, játsszunk”. A sorok pulzusa élőbb, periodicitása egyfajta életigenlő refrén érzetét kelti, mintha a kérdéseket most a mozgás oldaná meg.
A három írás együtt így egy finoman moduláló triptichon: egység – kétség – játék. A szerzők hangjai nem kioltják, hanem felerősítik egymást; a téma ugyanaz, de a megközelítés három különböző rezdülése. Ebben a rezgésben válik igazán értelmezhetővé a közös megjelenés címe és az illusztráció képi világa is: mintha a három szöveg ugyanannak az emberi állapotnak három arca volna — előbb belül, aztán a kérdések peremén, végül visszatérve a játékba, amely talán az ember legősibb önarcképe.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
Egy válasz