„Azért vagyunk a világon, hogy
valahol otthon legyünk benne.” *
de mi a földi lét? vendégség?
vagy csak számtalan kétség,
kétség, kétség, kétség?
vagy a földi lét maga a kétség?
mert a kínok mellett ott van
a számtalan gyönyör és szépség!
fiatalság? vénség?
a készség a szépségre az
merészség? reménység?
de szépség-e a szépség?
vagy ledérség? kínzó mélység?
s meddig él a szépség?
az éhség a jóra,
a hajlam a rosszra az ajándék?
büntetés? vagy vétség?
a sötétség, a világosság,
az élni, vagy halni
az egység? vagy kétség?
a gyengédség, gyöngédség
az egyszeri adottság?
vagy lehetőség? vérség?
és ha a földi lét tényleg csak vendégség,
vajon van-e máshol egy másféle élség?
van-e bizonyosság? vagy csak a szerénység?
és ha csak kétség van mindenhol és mindig,
hogy kell akkor élni, hogy kell abban élni,
ha csak a kétség van, csak a kétség, kétség?
2025.05.07., 69 évesen
*Tamási Áron: Ábel a rengetegben
P.S.:
írásom továbbgondolásként született Adorján Zoé: „Egynek látszik” versére
(Egynek látszik – Irodalmi Rádió )
kedves Zoé, köszönet az inspirációért!
illusztráció: Tamási Áron: Ábel a rengetegben (Genius kiadó, 1933.)
további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress
blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
8 Responses
„a kínok mellett ott van
a számtalan gyönyör és szépség!”
Kedves Gábor!
Választhattam volna mást is, de minden kérdést még se ollózhattam ki. Éhség a jóra, gyöngédség. Jó kérdések. Mikor éppen mi. Amikor az ember boldog, akkor a gyönyör és a szépség, de jöhet kétség, mégis vágyni kell a gyöngédségre és a jóra. Élni kell az élet nyújtotta lehetőségekkel.
Szeretettel: Rita
kedves Rita, köszönöm kedves, értő szavaidat! Gábor
Kedves Gábor!
Tetszett versed! Brillíroztál a szavakkal, bírkóztál a bizonytalannal, örlődtél kétségeid miat!
Nem ez az első nem hagyományos formában írt versed. Lám ez a kisérletező szellem is arról árulkodik, hogy milyen ifjú vagy még! Ha kérdezik korod, mond, hogy 25 éves vagy!
Üdvözlettel
Antal
kedves Antal, jól estek dicsérő szavaid – ez nem kétség (👍🏼, 🤗, 🙋).
igazából nem is tudom, hogy hogy is kellene „hagyományos” formában verset írni. lesszé passzé (na jó, „laissez-passer”): had jöjjön, ami és ahogy jönni akar. azt hiszem, „kreatív írás szakmailag” a szabadvers forma áll legközelebb hozzám.
huszonötévesként pedig eléggé kisöccse lennék a lányomnak…
de félre a tréfával: vers ide, vagy oda, nemigen gyötörnek kétségek, inkább csak kérdések fogalmazódnak meg bennem gyakran, a kétségekkel kapcsolatban egészen más időben, témában, helyzetben például így: https://irodalmiradio.hu/2024/06/05/semmi-ketseg/
üdvözlettel: Gábor
Kedves Gábor, kedvelem eme „kommentből” lett versedet. Örülök az inspirálódásnak… 🙂
A földi lét sokunkat foglalkoztat. Mindenféle kín, bánat és gyötrődés ellenére, hálás vagyok, hogy akár vendégként e lét csodáit is megtapasztalhattam…
Üdvözlettel, Zoé.
✅
Kedves Gábor!
Végiggondoltam magamban a kérdéseket, átéreztem őket. Megérintett a kérdések/létkérdések sokfélesége, egymással való kapcsolata/összeszövődése, tartalmi mélysége… majd a befelé fordulás, hallgatás, megélés és ülepedés után kopogtatott bennem a „homo ludens” egy versikével:
Ha az elme zsúfolásig tele,
álljunk meg egy percre.
Lélegezzünk nagyot,
bámuljuk a napot,
lóbáljuk a lábat,
ugrálhatunk párat.
Örüljünk a létnek:
az öröm nem kétked.
Előjön az érzelem,
fut utána értelem,
kézen fogja: Jer velem!
Lélegeznek nagyot,
bámulják a napot,
lóbálják a lábat,
ugrálnak egy párat.
Örülnek a létnek:
az öröm nem kétked.
Köszönöm. Zoé
kedves Zoé,
hihetetlenül jó érzés lehet, amit a kavics érez, amint rövid szárnyalás után vízbe érkezik. a kavics, akit dermedt kőként csak úgy elhajított – útjára indított valaki, egy pillanatra életre kél, csobbanva bukdácsol egy kicsit, majd, miközben süllyedni kezd, megtermékenyítve a fogadó „közeget”, maga körül hullámokat, hullámokat és hullámokat szül, hullámokat, amik élő üzenetként viszik tovább a termékenyítő energiát, azt, amit az a bizonyos valaki, magából kiszakítva adott át neki.
azért gondolom így, mert nekem is nagyon jó érzés megtapasztalni útjára engedett gondolataim csobbanó életrekelését és továbbgyűrűzését…
„én és a kavics. kik örülnek a létnek.
mert az öröm ilyen. az öröm nem kétked!”
(Homo Prudens)
köszönettel: Gábor