Rozsdás doboz hevert,
a part menti sárban.
Esővíz gyűlt bele,
egy régi zivatarban.
Lehajoltam hozzá,
az ég nézett vissza.
Felhők úsztak benne,
mind patyolat tiszta.
Egy madár árnyéka,
remegett a vízen.
A világ ott lapult,
a horpadt fémen.
Arra gondoltam:
így talán egyszer,
megmarad mindaz, mit
elhasznált az ember.
Megjelent a Művész.Ma magazin 2026. I. számában.
Author: Mészáros Csaba
Írással keresem azt, ami a felszín alatt marad: az ember és a világ közti feszültséget, a csendet a zaj mögött. Verseimben és prózáimban gyakran jelenik meg a természet mint tükör és mint menedék, ahol az ember újra szembenézhet önmagával. Foglalkoztat a társadalom működése, a felelősség kérdése és az a hajlamunk, hogy kívül keressük azt, amit belül kellene rendbe tenni. Írásaim egyszerre próbálnak kérdezni és szembesíteni, néha nyersen, néha csendesebben. Igyekszem közelebb kerülni a valóság és az igazság közötti határvonalhoz. A természet számomra nem díszlet, hanem alapállapot, amihez újra és újra vissza kell találnunk. Az alkotás számomra út és eszköz: egy folyamat, amelyben az ember lassan leveti a felesleget és hat a környezetére. Abban hiszek, hogy a változás mindig egyéni szinten kezdődik.





