Sokszor jártam a bükkösben,
ahol köd terül el a sziklák között.
Hallgattam a lombok neszét,
míg alkony szállt a völgy fölött.
A vadőr azt mondta egyszer:
itt él a hiúz valahol.
Nyomát őrzi a puha avar,
de eltűnik ha embert szimatol.
Láttam őzet, szarvast, rókát,
hollót az esti ég alatt.
Csak ő maradt mindig rejtve,
mint egy kimondatlan alak.
Néha egy árny mozdult messze,
vagy ág reccsent a bokrokon.
Azt hittem, végre megpillantom,
de aztán eltűnt az ormokon.
Azóta úgy járom az erdőt,
mint aki választ keres ott,
és míg a bojtos fülét hiába kutattam,
ő minden mozdulatomban látott.
Meglehet, minden ember életében
van egy rejtett, néma nyom.
Valami, amit sosem érhet el,
csak követi az utakon.
Egyszer majd, ha megöregszem,
ott, hol a hallgatás kísér engem,
talán a hiúz előlép végül,
és felismerjük egymást csendben.
Megjelent az Irodalmi Rádió – A nagy kék alatt és fölött című antológiájában.
Author: Mészáros Csaba
Írással keresem azt, ami a felszín alatt marad: az ember és a világ közti feszültséget, a csendet a zaj mögött. Verseimben és prózáimban gyakran jelenik meg a természet mint tükör és mint menedék, ahol az ember újra szembenézhet önmagával. Foglalkoztat a társadalom működése, a felelősség kérdése és az a hajlamunk, hogy kívül keressük azt, amit belül kellene rendbe tenni. Írásaim egyszerre próbálnak kérdezni és szembesíteni, néha nyersen, néha csendesebben. Igyekszem közelebb kerülni a valóság és az igazság közötti határvonalhoz. A természet számomra nem díszlet, hanem alapállapot, amihez újra és újra vissza kell találnunk. Az alkotás számomra út és eszköz: egy folyamat, amelyben az ember lassan leveti a felesleget és hat a környezetére. Abban hiszek, hogy a változás mindig egyéni szinten kezdődik.