Az erdő lassan aranyba fordul,
és nem gyászruhát ölt a táj,
mert a lombok csendes búcsúja,
már a következő tavasznak jár.
A szél nem tépett, csak leválasztott
mindent, mi idejét kitöltötte.
S a föld némán magához vonta,
mit levéltenger temetett be.
Patak tükrében rozsdás korona,
mit a múló idő fest vörösre.
Minden levél egy halk történet,
mely egy év alatt ér körbe.
Az öreg tölgy nem kérte számon,
mit elvett tőle a november.
Hisz újra sarjadni csak az tud,
ki elengedi, ami már nem kell.
A köd sem elfedni érkezett,
csak megszelídítette a tájat.
A messzeség ilyenkor befelé nő,
s a lélek otthonára találhat.
Így tanít minden őszi kép,
a teljesség része az elmúlás.
A kör bezárul, és megmutatja,
mi a legméltóbb búcsúzás.
Megjelent az Irodalmi Rádió – Hűs hajnalok lehelete című antológiájában.
Author: Mészáros Csaba
Írással keresem azt, ami a felszín alatt marad: az ember és a világ közti feszültséget, a csendet a zaj mögött. Verseimben és prózáimban gyakran jelenik meg a természet mint tükör és mint menedék, ahol az ember újra szembenézhet önmagával. Foglalkoztat a társadalom működése, a felelősség kérdése és az a hajlamunk, hogy kívül keressük azt, amit belül kellene rendbe tenni. Írásaim egyszerre próbálnak kérdezni és szembesíteni, néha nyersen, néha csendesebben. Igyekszem közelebb kerülni a valóság és az igazság közötti határvonalhoz. A természet számomra nem díszlet, hanem alapállapot, amihez újra és újra vissza kell találnunk. Az alkotás számomra út és eszköz: egy folyamat, amelyben az ember lassan leveti a felesleget és hat a környezetére. Abban hiszek, hogy a változás mindig egyéni szinten kezdődik.