Az évek múlásával másfél szobásra zsugorodott kicsi, de barátságos kuckóm bőrkanapéján lazulok a hosszúra nyúlt, fárasztó nap után. Mobilom némára hangolva, a távkapcsoló is karnyújtáson kívül maradt. Csak nézek kifelé az ablakon át a lehangoló kora téli szürkületbe.
A csöndben faliórám békés, egyforma ketyegése hallatszik. Ma ugyan hangosabbnak tűnik, ma november 16-án. A szürkületből lassan kirajzolódik egy ismerős férfialak. Közelebb hívom, most már jól látom az emlékeimben élő fiatal páromat. Behunyt szemmel felidézem az utolsó képet, amit róla őrzök. Látom sportos vállaival a rövid irhakabátban, a kihajtott kockás ingben, elmaradhatatlan márkás karórájával lazán a csuklóján, mindig nevető tengerzöld szemeivel.
Közel negyven év után már nem sírok, nem dühöngök, nem kérdezem, hogy miért velem történt. Elvesztése, hiánya sorsunk része lett, amibe beletörődtünk, igaz nem könnyen, mindannyian másformán megszenvedve. A döbbenetes napon a bölcsődét és az iskolát letudva igyekeztünk hazafelé. A lányok jobban szerették, ha a papa várja őket, imádták mikor vele lehettek. Mint a dolgozó családok többségében nálunk is papa vagy mama napok voltak a tennivalók logisztikája szerint.
Igyekezetünk nem volt hiábavaló. A lakásunkhoz közeli utcasarkon ismerősöket vettünk észre, András kollegáit, csendben vártak, nem tudtam, hogy kire. Dilemmám nem tartott soká. Köszöntek barátsággal aztán hallgattak. Majd egyikük kézen fogta a gyerekeket a másik átkarolt és átvezetett az utca túloldalára. Bepánikoltam, éreztem, hogy valami baljós dolog következik. Kollegája lassan, sajnálattal elmondta, hogy alig három órája András a maga vezette szolgálati kocsiban életét vesztette. Pont.
Nincs pardon, nincs látogatás, nincs hozzászokás és nincs búcsúzás. Maradt a zokogás, a szívbemarkolás, mert kifordult sarkaiból a világ. És maradtak a gyerekek édesapa nélkül, én meg 32 évesen özvegyen.
A jó házasság és család nyújtotta biztonságos szeretet talaját elveszítve megtapasztaltuk a „járulékos” lelki bajok sorát, a hivatalnokok érzésmentes intézkedéseit, az egyetlen fiukat elveszítő nagyszülők vigasztalanságát. Bár felnőtté váltam gyerekeim születésekor kétszer is, hirtelen egyszemélyes családfenntartó lettem, ami roppant súllyal nehezedett rám. Próbáltam titkolni, de féltem a másnaptól, a mindenre kevés 24 óráktól, az anyagi bizonytalanságtól, a kislányok lelki bajától, az emberek tolakodó kérdéseitől és féltem még az éjszakai zajoktól is… sokáig.
A személyes holmikat kartondobozban adták át a komáromi Rendőrkapitányságon, listát is kaptam a tartalmáról. A „súlyos” terhet hazavittem, de napokig nem mertem kinyitni. Gyűjtöttem az erőt. Minél később akartam megtudni, hogy milyen fájdalomról mesél a rövid irha kabát, a cipő, a kockás ing és a karóra, melyek tanúi voltak szeretett férjem élete utolsó perceinek.
Visszatartott lélegzettel nyitottam ki dobozt és a ruhák tetejéről kezembe vettem a markáns karórát. A Roemer számlapja összekarcolódott és maszatos volt, de még járt… Aki viselte már rég nem volt az élők sorában. Nem hallhatta az óra finom ketyegését, meghagyta nekünk élőknek, hogy emlékezzünk az élet mulandóságára, az idő végtelenségére, megállíthatatlanságára.
(A novella megjelent „A hatfejű sárkányfemina” c. kötetemben)
Author: Rodé Klára
Mottóm: „A rohanó évekkel az életnek nincs vége… Csak ha elfogy a szó, elhal a zene, megtorpan a tánc, elapad a szeretet.” (R.K.) Az írás örömforrás és vallom, hogy nincs korhoz kötve. Magam is rátaláltam néhány éve, jóval túl az életem delén. Érlelte az idő, a végnélküli tapasztalás, az olvasóim, barátaim lelkes bíztatása. Mozgalmas életutam karrier építéssel, utazásokkal, szerelmekkel, gyermekeimmel, unokámmal, elveszített férjekkel kiapadhatatlan forrásnak bizonyultak. Valóságos történeteim néha szomorú, ironikus vagy humoros, pikáns mozaikjait az elmúlt hét évben novelláskötetekbe gyűjtöttem, (Életre keltek, A hatfejű sárkányfemina, Félárnyék, Az én kaleidoszkópom, Tenyérnyi történetek címekkel) szerzői kiadásban megjelentettem akárcsak az első regényemet, Az arcnélküli férfi-t is. Antológiák társszerzője voltam. A prózák mellett versekkel is próbálkozom. Közlésvágyam határtalan, életünk ellesett pillanatairól, tárgyakról másképpen, emlékeimről, töprengéseimről. Az írás az életem része lett. Örömmel osztom meg novelláimat, könyveimet az érdeklődő kedves Olvasókkal. Email címem: rode.klara@gmail.com