Valamikor nagyon régen
hittem minden szép mesében,
nagy szerelmet öröknek véltem,
apró morzsáitól sokat reméltem.
Szárított rózsáknak színes szirmai
hirdetik, hogy fontos volt nekem valaki,
valahányszor a csokrokra pillantottam,
rá és a szerelmünkre gondoltam.
Csokrokat féltve őrizgettem sok éven át,
selymesnek láttam minden porosodó szirmát,
mikor lepottyant zizegve egy- egy levélke,
néhány bánatos könnyet hullattam érte.
Mi történt az utóbbi időben velem?
Erre a választ magam sem ismerem.
Meglepődve vettem egyik nap észre,
hogy az a szerelem a rég letűnt idő emléke.
Szárított rózsacsokrok nem hozzák vissza,
csak az emlékezet vize lehet olyan tiszta
melybe belemártom magamban a múltat,
és a szerelemből csakis szépet mutat.
Most, ha a szárított rózsacsokrokra nézek,
tudom, hogy rég letűnt szép szerelmet idéznek,
de rájöttem, ha a port gondosan letörölném róla,
elhalványodna minden szép emlék, sorban.
Mert már csak szép emlék az a szerelem,
melyről azt hittem, örökre megadatik nekem,
lekopott róla már a régi édes, rózsaszín máz,
minden csokor csak száradó sziromcsontváz.
Author: Halászné Magyar Márta
Bemutatkozás helyett Csak egy lélek vagyok egy testben, mindig a szépet és a jót kerestem, nehézségekkel teli utamon sokszor elestem, szeretetet adni sohasem feledtem.