Mikor felszálltam a villamosra, ő akkor már ült. Onnan, ahol még volt szabad hely, éppen rá láttam. Kissé viseltes és kopottas volt. Talán egy kicsit – na nem túlzottan – piszkos is. Nem volt tartása, szinte besüppedt az ülésbe, miközben részben lelógott arról, mint egy szárnyaszegett madár – gondoltam. Nem sokáig elmélkedhettem róla, mert a következő megállónál megtelt a villamos. A nagy lökdösődésben majdnem az ölembe esett egy idős férfi, aki csak a botjába tudott kapaszkodni, ami jelen esetben kevésnek bizonyult. Lehetőségeim szűk keretei között próbáltam tájékozódni, de úgy tűnt, hogy senkinek sem akaródzik átadni a helyét. Végül is érthető, hiszen többnyire fiatalok ültek, akik az iskolából utaztak haza és evidens, hogy a tanulástól kimerülve, ám de egy botos öregúrnál mégiscsak fürgébben sikerült nekik elfoglalniuk azt a néhány helyet, ami még a felszállásuk előtt szabad volt. Készülniük kellett a holnapi napra, nyilván azért pörgött ujjaik alatt az okos és minden bizonnyal arról hallgatták a fej/fülhallgatón keresztül a matek óra anyagát is, amibe annyira belemélyedtek, hogy se láttak, se hallottak.
Azt a pár megállót majd csak kibírom biztattam magam, miközben felálltam és átadtam a helyem az úriembernek.
Megérkeztünk a végállomásra. Az egyik fejhallgatós fiú felkapta a kopottas, viseltes és talán egy kicsit piszkos háti táskáját a vele szemben elhelyezkedő ülésről és mint aki jól végezte dolgát, elsőként szállt le a villamosról.
Author: Tóth Lászlóné Rita
Nevem: Tóth Lászlóné. Írásaim Tóth Lászlóné Rita néven tettem fel és ezt használom a továbbiakban is. 2009-ben – édesanyám távozása után – űr maradt bennem és ezt az érzést ki kellett írnom magamból. Ezek a gondolatok, versek a gyászról és a hiányról szóltak. Véletlenszerűen találtam rá a Holnap Magazinra, aminek több éven keresztül tagja voltam. A havonta megadott témákra is próbáltak írni, így lassanként prózák is születtek és vidámabb versek is. Írtam többek között mesét, melyből egyet beküldtem a Nagycsaládosok Országos Szövetségének pályázatára, ami bekerült abba a harmincba, ami megjelent a kiadványukban. Egy szatírám az Irodalmi Jelen közölte le. Tagja vagyok az Érdi IRKÁNAK, ahol első alkalommal szintén egy mesém jelent meg. Csatlakoztam a Mesketéhez is, de valójában nem tartom magam meseírónak. A HM tagság megszűnését követően egy ismerősöm a Napvilágot ajánlotta. Annak lettem a tagja, de július elsejével már nem tölthető fel alkotás az oldalra. Három gyerekem, öt unokám és három dédunokám van. Főváros közeli településen – Solymáron – élek.
2 Responses
Sajnos, nagy igazság van abban, amit leírtál. A mai fiatalok elsőként dobják le magukat az üres helyekre, és se látnak, se hallanak az okos telefonjaik miatt. A virtuális világ miatt, amelyben élnek, fel sem tűnik nekik, hogy mi zajlik körülöttük a való életben, Ezért aztán eszükbe sem jut, hogy esetleg le kellene venni a táskát az ülésről, vagy uram bocsá, átadni a helyet egy idősebbnek!
Nagyon jó kis írás, szeretettel gratulálok: Margó
Kedves Margó!
Nagyon szépen köszönöm az olvasást és külön örülök annak, hogy tetszett. Nem mindenki ilyen, de sajnos nem egy esetben tapasztaltam, hogy egy-egy utas több helyet is elfoglal, miközben mások meg állnak.
Szeretettel: Rita