Úgy repült el az élet felettem
Ahogy felhők suhannak az égen
Hébe-hóba egy-egy könnyet ejtve
Mintha bánnák, hogy búcsúzom végleg.
Útszéli, dőlt fák hajlonganak,
Így hajbókolnak egyre, szépen,
Mintha megköszönnék nekem azt,
Hogy észrevettem én is őket,
Nagy távolban hűs messzeség,
Tán azt sugallja lágy halkan,
Nem legvégső búcsú ez még.
S visszatérni lesz alkalmam.
Hegyek állják az idők sarát
És kitartásra motiválnak,
Legyen hitem egy újabb mában
Lesz esély, hogy visszakapjam.
Arcom meleg nap simítja,
Vigaszt, hű reményt sugallva.
Az elmúlás nem végleges.
Mindig felkel majd a hajnal.
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...
Egy válasz
„Az elmúlás nem végleges.
Mindig felkel majd a hajnal.”
Így igaz, az nélkülünk is fel fog kelni.
Szeretettel: Rita