
![]()
A katasztrofizmus stílusa
|
Az elnevezés a lengyel irodalomtörténészektől ered, az 1980as évektől az egész világon elfogadott a kifejezés. Az 1920as évektől a 1930as évek végéig, az 1940-es évek elejéig hatott. A kutatók felfogása szerint azért sorolható az avantgárd stílusok közé, mert bár ellenpontja és lezárása az avantgárdnak, de több köze van hozzá, mint az avantgárddal párhuzamosan ható posztszimbolista, illetve az erre épülő neoklasszicista irányzatokhoz. (Vannak, akik a neoklasszicimussal azonosítják.) A második világháborúig terjedő időszak éppen úgy nem tud maradandót fölmutatni, ahogyan az első világháborúig terjedő negyedszázad sem tudott. A kiábrándulás és a változások okának keresése jellemzi a katasztrofizmus művészeit. Mű és értékközpontúság jellemzi, a hagyományos kötött formák kedvelése. Nem a lázadás számít, hanem a gondosan létrehozott alkotás. Nincsenek divatos, kivételezett műfajok, bár kétségtelen, hogy a stílusirányzat jellemző jegyeit az epikai művekből különítették el. Elsősorban irodalmi irányzat, ezért a társművészetekben még csak most kutatják megfelelőit. A kutatók három áramlatot különítettek el (Megjegyzés: az első két áramlat többnyire utópikus művet, azaz tézisregényeket produkál. A 19. század második felében megszülető fantasztikus irodalom ezzel az irányzattal kapja meg a minőségi lökést, amely megadja az esélyt remekművek megszületéséhez):
A magyar irodalomban csak hozzávetőleges adatokra támaszkodhatunk. A technokrata katasztrofizmus figyelhető meg például Babits Mihály Elza pilóta című regényében. Vannak, akik szerint a Karinthy Frigyes írta gulliveriádák (Faremidó, Capillária) a történelemfilozófiai katasztrofizmushoz sorolhatók. Az ún. egzisztencialista katasztrofizmus tipikus példája Szatmáry Sándor Kazohínia című regénye.
Összefoglalva a katasztrofizmus jellemzői:
AVANTGÁRD
KÉT HÁBORÚ KÖZÖTT |