A neoklasszicizmus stílusa
|
A neoklasszicizmus a világirodalomban a 19. század végén, a 20. század elején jelentkezett, elsősorban a német nyelvterületen mint a neo-irányzatok egyike. Kétségtelenül a szecesszió és az expresszionizmus reakciójaként, egyféle kései l' art pour l' art értelemben. Az első világháború és az avantgárd elnyomta, a világgazdasági válság azonban ismét előtérbe állította. A neoklasszicizmusnak két áramlatát különíthetjük el:
A totalitárius veszély, a háború eshetőségének a megnövekedése a szerzők egy részét ahhoz a nézethez vezette, hogy az avantgárd eredménytelen volt. Mintát és alkalmas közvetítő formát keresve a klasszicizmus hagyományaihoz jutottak el. A nagy európai költészet hagyományában emberi önfenntartó erőt láttak (klasszikus latin irodalom - humanizmus - klasszicizmus), és arra törekedtek, hogy a személyiség megvédéséhez minél több tradíció nyújtotta segítséget megszerezzenek. A neoklasszicizmus nemcsak a hagyományos klasszicista formákat, eszközöket elevenítette fel, hanem mindazokat alkalmazta, amelyek - a közoktatás által "kanonizálva" - a köztudatban klasszikussá lettek. Alkotásaikra jellemző a mértéktartás, az értékközpontúság, az értékőrzés felelőssége.
Sárközi György: Esőcseppek (részlet)
Holtan is élek, míg irgalma tart
Az értékőrzés, értékmentés vágya és kihívása "támasztotta fel" az imitációra épülő felfogást. A vele rokon sematizmustól eltérően ugyan elit művészetet kínált, ám ez olyan általános erkölcsi és esztétikai értékekkel telített lét volt, amely még a világháborús embertelenségek közepette is az emberi lét értelmességét kínálta kapaszkodónak akár az alkotó, akár a befogadó számára. Abban a világban, amelyben a félrevezetett, demagóg és manipulált tömeg önmaga ellenébe is fordult, egyedül ez biztosította az értelmes jövőt.
AVANTGÁRD
KÉT HÁBORÚ KÖZÖTT
|
PÉLDA
