kedves Rita, köszönöm szépen.
hát igen, bogarakról írni, csak úgy, nekem se igen jutna eszembe.
de egy metaforaként, az mégis csak más.
pláne, ha (sokkal) fiatalabb koromban szívesen hallgattam a „Bogárszemű” névre is…
hát ez gyorsan ment (jött). kedves Zoé, jól lesett. így aztán a hozzászólás is jólesett. merthogy a verslábak közt néha elfér néhány szóláb is, pláne, ha azok csak csendben, csendesen téblábolnak…
(merthogy).
de pontosítanék egy kicsit. azért sokszor látom, hogy egy-egy esetben valamiféle „interakció” létrejön író és olvasó között, legalább példul annyi, hogy „köszönöm, hogy itt jártál”, vagy „örülök, hogy tetszett”, meg ilyesmi.
de amit te hiányolsz, az inkább egy-egy írás „mondanivalójára”, „érzelmi” tartalmára, közölnivalójára vonatkozó kérdések, és/vagy válaszok hiánya. és ebben az esetben a kérdés nem az, ami után van egy kérdőjel, hanem az, amire az olvasó ráérez, akár olvasás közben, akár utána.
és igen, vannak olyan írások, amik számomra annyira érdektelenek, hogy fel sem merül, hogy válaszoljak rájuk. nem érint meg a hozzám eljutó befogadni való. és vannak olyanok is, amelyekre azok magyartalansága, nyüzsgő helyesírási hibái, összevisszasága, stílusa/stílustalansága, mondanivalója, vagy témája miatt nem reagálok. ahogy ilyen könyveket sem veszek meg.
kedves Rita,
megint egyetértünk, de ezt most nem örömmel írom le. meg nem is igaz ez igazán.
mindenkinek magánügye, hogy mire használja ezt az oldalt.
igen, van, akinek az önkifejezés egyik (vagy talán egyetlen) eszköze, van, akinek szárnypróbálgatás, van, akinek segélykiáltás, van, akinek palackposta, van, akinek…
a legtöbben, nekem úgy tűnik, nem nekünk, kivülállóknak, hanem valakinek írnak, de/és ő többnyire sohasem válaszol…
nekem könnyű dolgom van. ahogy neked és Zoénak is megírtam már, engem nem hajt sem a megjelenési, sem az önigazolási, sem más egyéb ilyesmi vágy. egyszerűen csak magamnak, illetve az utódaimnak archíválom régi, és mostani gondolataimat, érzéseimet. úgy a szakmai, mint a magánéletemben elértem azt a megbecsülést, ami elégedetté tehet, s tesz is, mi mást is kívánhatnék?
számomra a publikálásnak nincs tétje. de jó látni, érezni, hogy egyik – másik gondolatom rezonanciát vált ki másokban. és ez jó érzés. akkor is, ha ennek visszajelzése is van, és akkor is, ha mit sem tudok róla.
mindamellett, ha már témánál vagyunk, lenne egy felvetésem – javaslatom – kérésem mindazokhoz, akik valamiért, akármiért olvassák ezt a hozzászólást:
a közelmúltban megszűnt a blogoldal azon szolgáltatása, mellyel láthattuk – követhettük írásaink olvasottságát.
én is azok közé tartoztam, aki szóvá tette, hogy valamilyen internetes keresőmotor erősen belezavart az olvasottsági adatok hitelességébe. mindamellett, hogy ez az egyoldalúan megszüntetett rész-szolgáltatás (ami amúgy része volt a bloglehetőséggel megvásárolt ”szolgáltatáscsomag” -nak), mégiscsak adott némi információt írásaink ismertségéről, de e lehetőség megszüntetése teljesen elvágott minket az olvasottsági adatok megismerhetőségétől.
ezért az a felvetésem – javaslatom – kérésem mindazokhoz, akik a blogon megjelent írásokat olvassák, hogy abban az esetben, ha egy bejegyzés valamilyen (bármilyen) szinten elnyerte tetszésüket – együttérzésüket – elismerésüket, a „pozitív fityisz” (más, idegen nyelvkultúrákban „like”) jel kattintásával tudassák azt a szerzőkkel.
próbaképp, mivel ez a javaslat most nem önálló bejegyzés, hanem a „csendes csend-vers” írásom alatt jelent meg, ennél a bejegyzésnél „fityiszeljetek”.
a csend is hang. úgy, mint a fehérben az összes szín: a csendben is ott lapul a hang. lehet, hogy épp születik, lehet, hogy épp elhal, lehet, hogy csak csendben van.
a múltkor megkérdeztem egy festő ismerősömet (mármint egy festőművészt), hogy mire gondol, miközben fest.
azt mondta: semmire. merthogy „a gondolat, a gondolkozás az alkotás halála. ami nem belülről, nem érzésből jön, nem magától, az inkább maradjon ott, ahol van…”
kedves Zoé,
különleges öröm, amikor egy írás egy másik írás fogantatásának – születésének része lehet. köszönöm!
Gábor
kedves Rita, köszönöm szépen.
hát igen, bogarakról írni, csak úgy, nekem se igen jutna eszembe.
de egy metaforaként, az mégis csak más.
pláne, ha (sokkal) fiatalabb koromban szívesen hallgattam a „Bogárszemű” névre is…
hát ez gyorsan ment (jött). kedves Zoé, jól lesett. így aztán a hozzászólás is jólesett. merthogy a verslábak közt néha elfér néhány szóláb is, pláne, ha azok csak csendben, csendesen téblábolnak…
(merthogy).
köszönettel: Gábor
🙋 🙋 🙋
kedves Zoé, engem is elgondolkodtatott. hogy mire jutottam: íme
gyerekkori álom:
karácsony. hab-álom,
ott lóg.
a faágon.
nézem,
csodálom:
hát ez meg mi?
karika, jól látom?
fehér, mint a hó.
kemény.
csak piszkálom.
elfordul. leesik!
eltörött!
piszkálom.
kóstolni lehet-e?
lehetne. próbálom.
harapom,
próbálom,
hirtelen elolvad…
hova lett? nem látom!
nem látom!
nem látom!
mér’ látnám? lenyeltem.
imádom! hab álom!
————————–
felnőttkori álom,
de most már
rémálom:
messziről kerülöm.
ne lássam!
nem látom!
(de azért titokban,
két kézzel zabálom…)
😇 🤭 🤫
kedves Zoé, igen, köszönöm, valahogy így. úgy tűnik, gyakorta gondoljuk-érezzük tovább egymás gondolatait. és jól van ez így.
hát igen.
de pontosítanék egy kicsit. azért sokszor látom, hogy egy-egy esetben valamiféle „interakció” létrejön író és olvasó között, legalább példul annyi, hogy „köszönöm, hogy itt jártál”, vagy „örülök, hogy tetszett”, meg ilyesmi.
de amit te hiányolsz, az inkább egy-egy írás „mondanivalójára”, „érzelmi” tartalmára, közölnivalójára vonatkozó kérdések, és/vagy válaszok hiánya. és ebben az esetben a kérdés nem az, ami után van egy kérdőjel, hanem az, amire az olvasó ráérez, akár olvasás közben, akár utána.
és igen, vannak olyan írások, amik számomra annyira érdektelenek, hogy fel sem merül, hogy válaszoljak rájuk. nem érint meg a hozzám eljutó befogadni való. és vannak olyanok is, amelyekre azok magyartalansága, nyüzsgő helyesírási hibái, összevisszasága, stílusa/stílustalansága, mondanivalója, vagy témája miatt nem reagálok. ahogy ilyen könyveket sem veszek meg.
hát, valahogy így van ez…
Gábor
kedves Rita,
megint egyetértünk, de ezt most nem örömmel írom le. meg nem is igaz ez igazán.
mindenkinek magánügye, hogy mire használja ezt az oldalt.
igen, van, akinek az önkifejezés egyik (vagy talán egyetlen) eszköze, van, akinek szárnypróbálgatás, van, akinek segélykiáltás, van, akinek palackposta, van, akinek…
a legtöbben, nekem úgy tűnik, nem nekünk, kivülállóknak, hanem valakinek írnak, de/és ő többnyire sohasem válaszol…
nekem könnyű dolgom van. ahogy neked és Zoénak is megírtam már, engem nem hajt sem a megjelenési, sem az önigazolási, sem más egyéb ilyesmi vágy. egyszerűen csak magamnak, illetve az utódaimnak archíválom régi, és mostani gondolataimat, érzéseimet. úgy a szakmai, mint a magánéletemben elértem azt a megbecsülést, ami elégedetté tehet, s tesz is, mi mást is kívánhatnék?
számomra a publikálásnak nincs tétje. de jó látni, érezni, hogy egyik – másik gondolatom rezonanciát vált ki másokban. és ez jó érzés. akkor is, ha ennek visszajelzése is van, és akkor is, ha mit sem tudok róla.
mindamellett, ha már témánál vagyunk, lenne egy felvetésem – javaslatom – kérésem mindazokhoz, akik valamiért, akármiért olvassák ezt a hozzászólást:
a közelmúltban megszűnt a blogoldal azon szolgáltatása, mellyel láthattuk – követhettük írásaink olvasottságát.
én is azok közé tartoztam, aki szóvá tette, hogy valamilyen internetes keresőmotor erősen belezavart az olvasottsági adatok hitelességébe. mindamellett, hogy ez az egyoldalúan megszüntetett rész-szolgáltatás (ami amúgy része volt a bloglehetőséggel megvásárolt ”szolgáltatáscsomag” -nak), mégiscsak adott némi információt írásaink ismertségéről, de e lehetőség megszüntetése teljesen elvágott minket az olvasottsági adatok megismerhetőségétől.
ezért az a felvetésem – javaslatom – kérésem mindazokhoz, akik a blogon megjelent írásokat olvassák, hogy abban az esetben, ha egy bejegyzés valamilyen (bármilyen) szinten elnyerte tetszésüket – együttérzésüket – elismerésüket, a „pozitív fityisz” (más, idegen nyelvkultúrákban „like”) jel kattintásával tudassák azt a szerzőkkel.
próbaképp, mivel ez a javaslat most nem önálló bejegyzés, hanem a „csendes csend-vers” írásom alatt jelent meg, ennél a bejegyzésnél „fityiszeljetek”.
előre is köszönettel: ivgabor
a csend is hang. úgy, mint a fehérben az összes szín: a csendben is ott lapul a hang. lehet, hogy épp születik, lehet, hogy épp elhal, lehet, hogy csak csendben van.
de van.
Gábor
a múltkor megkérdeztem egy festő ismerősömet (mármint egy festőművészt), hogy mire gondol, miközben fest.
azt mondta: semmire. merthogy „a gondolat, a gondolkozás az alkotás halála. ami nem belülről, nem érzésből jön, nem magától, az inkább maradjon ott, ahol van…”