tehetség? nem tudom. de jó, hogy megmaradtak emlékeim között ezek a részletek, ezek a sorok, ezek a gondolatok, ezek az érzések. szívesen töltöm föl őket, még akkor is, ha csak akkori énem kiútkereső, magamat menteni próbálkozó gondolatait idézik fel most (nekem), és akkor is, ha annak idején senkit nem érdekeltek (igaz, nem is mutattam – mondtam – küldtem meg senkinek).
amúgy, nem kell(ett) más, mint engedni hagyni kiömleni egy darab papírra a legbelsőbb érzéseket, úgy, ahogy megszólaltak bennem…
egy dolog bánt csak: nem látom a mai 18-19-20 évesek reflexióját. pedig biztos vagyok benne, hogy ma is így zajlik az élet. de igaz, nyilván más nyelven, más környezetben…
aszonggya: „mint János a Jorán mellett kint a pusztában”.
erre nem emlékszem. mármint hogy mit is csinálhatott a János a Jorán mellet kint a pusztában. ez valahogy kimaradt az írásból, legalábbis én nem találtam rá a válaszra, ezért szabad a gazda: vajon mit?
július 27. -én azzal búcsúzott el (idén, ha jól emlékszem, harmadszor) alkotótársunk, hogy „Ezzel a verssel búcsúzom, több verset nem írok. Két elkezdett prózai írásom befejezem, új verses kötetet adok ki, a verseimet, írfásaimat rendezem. Búcsúzom olvasóimtól.”
majd ezek után gyors egymásutánban augusztus negyedikén „utózöngeként” újabb intelmekkel gazdagodtunk, majd ugyanaznap megtudhattuk, hogy kivel él hitbéli közösségben a szerző, majd ötödikén azt is, hogy sorsunk (mint emberiségé) „egy gyilkos összecsapáshoz” vezet,” „mely teljes megsemmisülést is elérhet”, aztán hatodikán azt is, hogy valakinek az alteregója bőrén „ott fognak égni láthatatlan, megfejthetetlen sugárzó rossz csillagképek.
talán a látnoki jókívánságokból ennyi, így, a búcsúzás után, elég is lenne. vagy hogy is van-ez?
Ivántsy Gábor
„szállnak az árnyak a szélben,
élek a vágyban, a légben.”
„Róla már le nem mondok, hozzá hű vagyok,
ölelj még soká édes pehely paplanom!”
alighanem azt a belső megbékélést és elfogadást tömörítetted ebbe a gondolatba, ami legtöbb versedben is meghatározó. a külső béke hiányban még csak elvergődünk, ha sikerül, de a belső béke nélkül miért is, érdemes-e élni?
tehetség? nem tudom. de jó, hogy megmaradtak emlékeim között ezek a részletek, ezek a sorok, ezek a gondolatok, ezek az érzések. szívesen töltöm föl őket, még akkor is, ha csak akkori énem kiútkereső, magamat menteni próbálkozó gondolatait idézik fel most (nekem), és akkor is, ha annak idején senkit nem érdekeltek (igaz, nem is mutattam – mondtam – küldtem meg senkinek).
amúgy, nem kell(ett) más, mint engedni hagyni kiömleni egy darab papírra a legbelsőbb érzéseket, úgy, ahogy megszólaltak bennem…
egy dolog bánt csak: nem látom a mai 18-19-20 évesek reflexióját. pedig biztos vagyok benne, hogy ma is így zajlik az élet. de igaz, nyilván más nyelven, más környezetben…
✅✅✅ , Gábor
✅✅✅
aszonggya: „mint János a Jorán mellett kint a pusztában”.
erre nem emlékszem. mármint hogy mit is csinálhatott a János a Jorán mellet kint a pusztában. ez valahogy kimaradt az írásból, legalábbis én nem találtam rá a válaszra, ezért szabad a gazda: vajon mit?
kedves Rita,
megintcsak felidézted gondolataimat: https://irodalmiradio.hu/2024/06/11/otsoros/
de azért mégiscsak szívvel él az ember, s nem lehet véletlen, hogy az kalapál legtovább…
üdvözlettel: Gábor
én ezt nem értem.
július 27. -én azzal búcsúzott el (idén, ha jól emlékszem, harmadszor) alkotótársunk, hogy „Ezzel a verssel búcsúzom, több verset nem írok. Két elkezdett prózai írásom befejezem, új verses kötetet adok ki, a verseimet, írfásaimat rendezem. Búcsúzom olvasóimtól.”
majd ezek után gyors egymásutánban augusztus negyedikén „utózöngeként” újabb intelmekkel gazdagodtunk, majd ugyanaznap megtudhattuk, hogy kivel él hitbéli közösségben a szerző, majd ötödikén azt is, hogy sorsunk (mint emberiségé) „egy gyilkos összecsapáshoz” vezet,” „mely teljes megsemmisülést is elérhet”, aztán hatodikán azt is, hogy valakinek az alteregója bőrén „ott fognak égni láthatatlan, megfejthetetlen sugárzó rossz csillagképek.
talán a látnoki jókívánságokból ennyi, így, a búcsúzás után, elég is lenne. vagy hogy is van-ez?
„szállnak az árnyak a szélben,
élek a vágyban, a légben.”
örömmel olvastam ezeket a soraidat is, Gábor
kedves Rita – kedves vers.
de meglepett a verstani elemzés…
Gábor
„Róla már le nem mondok, hozzá hű vagyok,
ölelj még soká édes pehely paplanom!”
alighanem azt a belső megbékélést és elfogadást tömörítetted ebbe a gondolatba, ami legtöbb versedben is meghatározó. a külső béke hiányban még csak elvergődünk, ha sikerül, de a belső béke nélkül miért is, érdemes-e élni?
kedves Rita, verseidből pont ez az érzés árad. összefoglaltad ars poetikádat.
Gábor