Ez tüneményes volt. Végig kuncogtam – mit kuncogtam – nevettem az egészet. Tetszett, hogy jó kedve volt és az is, hogy megnézte a szép lányokat.
„Szememben ott csillogott még az ifjonti tűz, és vágy.
így egyiküknek egyenest a szemébe néztem.”
Aztán át akarták adni a helyet.
Fenomenális!
Az az igazság – mármint szerintem – hogy lélekben fiatalok tudunk maradni, mások viszont a testünk látják, ami sajnos a kor előrehaladtával már nem a legcsábítóbb. Ha nem látom magam – márpedig ritkán „gyönyörködök” a saját ábrázatomban, én is fiatalnak érzem magam. Álmomban is az vagyok, magam hátulról látom, amint szinte libegek a magassarkú cipőben, darázs derékkal, csinosan, vonzóan. Mikor az első gyermekemmel áldott állapotban voltam és olyan 6-7 hónapos lehettem, amikor hátulról fütyültek utánam a korombeli srácok. Még csak a 21. életévemben jártam és csak elől volt hasam, így nem látszott az állapotom.
Addig jó, amíg nevetni tudunk saját magunkon. A humor jobbat tesz az egészségnek, mint a gyógyszer.
Nagyon szívesen. Gondolatébresztőek az írásai, mindig eszembe jut azokról valami. Igen, vannak olyan emberek, aki jók hozzánk, szeretnek bennünket, őket nem szívesen bántjuk meg az őszinteségünkkel, ami fájdalmat okozna nekik.
Köszönöm az olvasást és a szívet melengető hozzászólást. Örülök, hogy ennyire érti a versikém lényegét. Bizony, nagyon sok szakmában már csak az idősek dolgoznak, akik már rég a „nyugdíjasok kenyerét eszik”, de még mindig munkával töltik a napjuk nagy részét. A fiatalok – tisztelet a kivételnek – pedig buliznak, tüntetnek, balhéznak és suliról, sulira járnak – már amikor ott is megjelennek – a szüleik nyakán élnek, akiket ráadásul le is néznek. Ők a „megérdemlem” ifjúság. Hála Istennek a saját unokáim nem tartoznak közéjük és talán vidéken a fiatalok is dolgossabbak, hiszen gyerek koruktól kapnak feladatot. Ha állatot is tartanak, annak ünnepnap is szüksége van ellátásra. A városi, úgynevezett panel élet kedvező táptalaja lehet a semmittevésnek.
Végig derültem ezen az íráson. „Villámat úgy emeltem az első derelyére, mintha kivont karddal rohamra indultam volna megátalkodott ősi ellenségem ellen, és dühösen sújtottam le reá. ”
Mindenki kedves akart lenne, de visszajára sült el a dolog. Egyébként vannak olyan ételek, melyek melegítve is jók, de a derelye és általában a tésztafélék nem ezek közé tartoznak. Biztos, hogy három napon keresztül egy gyermeknek nem adnám ugyanazt az ételt, akkor sem, ha a kedvence.
Mikor nálam nyaraltak az unokáim mindig megbeszéltük, hogy ki mit szeret és azt készítettem el nekik. Az üzletben is megengedtem, hogy desszertnek azt válasszák, amit szívesen fogyasztanak ebéd után, vagy uzsonnára. Miután megebédeltünk, mindig elmentünk a cukrázdába, ahol szintén ők választhatták ki, hogy melyik fagylaltból kérnek. A nap további részének programjait is megbeszéltük. Ha nem egyeztek, akkor ennek és annak is a kedvére jártunk. A gyereknek változatos étrendre van szüksége, amiben benne van a leves, főzelék, gyümölcs is. Reggelire aki teát kért, annak azt készítettem, aki karamellás tejet, az azt ihatott, aki pedig kakaót, az azt kapott. Semmiből sem áll egy kis figyelmesség, odafigyelés. Ugyanez volt a helyzet a palacsintánál is, ki lekvárral, ki kakaós cukorral, ki pedig nutellával fogyasztotta szívesen.
Egyébként egyszer én is így – illetve hasonlóan jártam – édesanyám nagyon a szájunk íze szerint készítette a töltött paprikát. Egyik alkalommal a keresztanyámnál voltam – három gyereke volt, jól el tudtunk játszani egymással és természetesen ő is mindig megkínált mindennel – aki megkérdezte, hogy szeretem-e a töltött paprikát, mert azt főzött ebédre. Nagy lelkesen rávágtam, hogy igen, így jó nagy adagot kaptam, de már az első kanálnál éreztem, hogy ez nem az, amit szeretek. Bár én mindig őszinte gyermek voltam, jelen esetben én se mertem megmondani, hogy ez nem ízlik. Nagyon nehezen bírkóztam meg egyetlen egy töltelékkel is, majd azt mondtam, hogy ne haragudj keresztmama, de nem tudom a többit megenni, mert nem vagyok éhes. (Ebben volt némi igazság, mert erre nem jött elő az éhség érzetem), Nem haragudott és mivel nem túrkáltam össze az egészet, jóízűen fogasztotta el ő. Azóta meggondoltam százszor is, hogy azt mondjam valamire, hogy szeretem, ha nem otthon ettem. Édesapám pedig soha nem evett máshol, csak az édesanyám főztjét fogyasztotta el. Egyébként az édes ételekért soha sem voltam oda, még ha valamennyit ettem is belőlük. Tésztából is a krumlistésztát, helyeztem előtérbe, sóval, borssal, savanyúsággal, de kedvenceim a húsételek voltak, különösen a rántott hús. Szerettem a leveseket, főzelékeket is. Ahogy édesanyám elkészítette a spenótot az is nagyon kedvemre való volt. Időnként természetesen volt diós, mákos tészta, palacsinta, valamint bukta is, azonban gyakran készített krumplis lángos is, amit előnyben részesítettem a palacsintával szemben, természetesen szintén sózva. A palacsintába viszont az otthoni eltett barakc lekvárból került rá, esetleg cukros dió, túró – szintén házi készítésű, A derelyébe az udvaron üstben elkészített szilvalekvárból került, ami soha nem folyt ki, és valóban fenséges volt. Három, négy derelyét azért én is mindig megettem. Amit anyu készített, abból mindig szívesen fogyasztottam, a különbség csupán a mennyiségben volt. Vasárnaponként húsleves volt marha húsból, időnként tyúkhúsleves, frisssen gyúrt tésztával. Gyakorlatilag mindenevő voltam, de a hús az mindvégig a kedvencem maradt.
Nagy tetszéssel olvastam ezt a jól ábrázolt megpróbáltatásokkal teli alkotást.
Amit még hozzátennék, általában a szegényebbek a segítőkészek. Ezért nem lepődtem meg azon, hogy épp Bözsi néni volt a befogadó, a nyitott, a megértő és a segíteni akaró.
„Amikor befejezi, rám mosolyog. Folynak a könnyeim.”
Nekem is.
Mennyi sérülést kellett megélnie ennek a pici gyermeknek. Direkt rossz, mert fél, hogy ha jó, akkor is elhagyják, akkor már inkább undok, félti a kis lelkét a csalódástól. Megkímélhető lett volna, ha mindjárt örökbe adják, még újszülöttként, csecsemőként.
Természetesen a befogadó szülőnek se könnyű, de egy ilyen kicsi gyerek még megszelídíthető, Meg kell találni a kis lelkéhez a kulcsot és Neked ez sikerült.
Kedves Tonió!
Ez tüneményes volt. Végig kuncogtam – mit kuncogtam – nevettem az egészet. Tetszett, hogy jó kedve volt és az is, hogy megnézte a szép lányokat.
„Szememben ott csillogott még az ifjonti tűz, és vágy.
így egyiküknek egyenest a szemébe néztem.”
Aztán át akarták adni a helyet.
Fenomenális!
Az az igazság – mármint szerintem – hogy lélekben fiatalok tudunk maradni, mások viszont a testünk látják, ami sajnos a kor előrehaladtával már nem a legcsábítóbb. Ha nem látom magam – márpedig ritkán „gyönyörködök” a saját ábrázatomban, én is fiatalnak érzem magam. Álmomban is az vagyok, magam hátulról látom, amint szinte libegek a magassarkú cipőben, darázs derékkal, csinosan, vonzóan. Mikor az első gyermekemmel áldott állapotban voltam és olyan 6-7 hónapos lehettem, amikor hátulról fütyültek utánam a korombeli srácok. Még csak a 21. életévemben jártam és csak elől volt hasam, így nem látszott az állapotom.
Addig jó, amíg nevetni tudunk saját magunkon. A humor jobbat tesz az egészségnek, mint a gyógyszer.
Szeretettel: Rita
Kedves Tonió!
Nagyon szívesen. Gondolatébresztőek az írásai, mindig eszembe jut azokról valami. Igen, vannak olyan emberek, aki jók hozzánk, szeretnek bennünket, őket nem szívesen bántjuk meg az őszinteségünkkel, ami fájdalmat okozna nekik.
Szeretettel: Rita
Kedves Tonió!
Köszönöm az olvasást és a szívet melengető hozzászólást. Örülök, hogy ennyire érti a versikém lényegét. Bizony, nagyon sok szakmában már csak az idősek dolgoznak, akik már rég a „nyugdíjasok kenyerét eszik”, de még mindig munkával töltik a napjuk nagy részét. A fiatalok – tisztelet a kivételnek – pedig buliznak, tüntetnek, balhéznak és suliról, sulira járnak – már amikor ott is megjelennek – a szüleik nyakán élnek, akiket ráadásul le is néznek. Ők a „megérdemlem” ifjúság. Hála Istennek a saját unokáim nem tartoznak közéjük és talán vidéken a fiatalok is dolgossabbak, hiszen gyerek koruktól kapnak feladatot. Ha állatot is tartanak, annak ünnepnap is szüksége van ellátásra. A városi, úgynevezett panel élet kedvező táptalaja lehet a semmittevésnek.
Köszönettel és szeretettel: Rita
Kedves Gyöngyi!
Így igaz. Soha se tudhatjuk, hogy melyik nap az utolsó.
Köszönöm az olvasást.
Szeretettel: Rita
Kedves Tonió!
Végig derültem ezen az íráson. „Villámat úgy emeltem az első derelyére, mintha kivont karddal rohamra indultam volna megátalkodott ősi ellenségem ellen, és dühösen sújtottam le reá. ”
Mindenki kedves akart lenne, de visszajára sült el a dolog. Egyébként vannak olyan ételek, melyek melegítve is jók, de a derelye és általában a tésztafélék nem ezek közé tartoznak. Biztos, hogy három napon keresztül egy gyermeknek nem adnám ugyanazt az ételt, akkor sem, ha a kedvence.
Mikor nálam nyaraltak az unokáim mindig megbeszéltük, hogy ki mit szeret és azt készítettem el nekik. Az üzletben is megengedtem, hogy desszertnek azt válasszák, amit szívesen fogyasztanak ebéd után, vagy uzsonnára. Miután megebédeltünk, mindig elmentünk a cukrázdába, ahol szintén ők választhatták ki, hogy melyik fagylaltból kérnek. A nap további részének programjait is megbeszéltük. Ha nem egyeztek, akkor ennek és annak is a kedvére jártunk. A gyereknek változatos étrendre van szüksége, amiben benne van a leves, főzelék, gyümölcs is. Reggelire aki teát kért, annak azt készítettem, aki karamellás tejet, az azt ihatott, aki pedig kakaót, az azt kapott. Semmiből sem áll egy kis figyelmesség, odafigyelés. Ugyanez volt a helyzet a palacsintánál is, ki lekvárral, ki kakaós cukorral, ki pedig nutellával fogyasztotta szívesen.
Egyébként egyszer én is így – illetve hasonlóan jártam – édesanyám nagyon a szájunk íze szerint készítette a töltött paprikát. Egyik alkalommal a keresztanyámnál voltam – három gyereke volt, jól el tudtunk játszani egymással és természetesen ő is mindig megkínált mindennel – aki megkérdezte, hogy szeretem-e a töltött paprikát, mert azt főzött ebédre. Nagy lelkesen rávágtam, hogy igen, így jó nagy adagot kaptam, de már az első kanálnál éreztem, hogy ez nem az, amit szeretek. Bár én mindig őszinte gyermek voltam, jelen esetben én se mertem megmondani, hogy ez nem ízlik. Nagyon nehezen bírkóztam meg egyetlen egy töltelékkel is, majd azt mondtam, hogy ne haragudj keresztmama, de nem tudom a többit megenni, mert nem vagyok éhes. (Ebben volt némi igazság, mert erre nem jött elő az éhség érzetem), Nem haragudott és mivel nem túrkáltam össze az egészet, jóízűen fogasztotta el ő. Azóta meggondoltam százszor is, hogy azt mondjam valamire, hogy szeretem, ha nem otthon ettem. Édesapám pedig soha nem evett máshol, csak az édesanyám főztjét fogyasztotta el. Egyébként az édes ételekért soha sem voltam oda, még ha valamennyit ettem is belőlük. Tésztából is a krumlistésztát, helyeztem előtérbe, sóval, borssal, savanyúsággal, de kedvenceim a húsételek voltak, különösen a rántott hús. Szerettem a leveseket, főzelékeket is. Ahogy édesanyám elkészítette a spenótot az is nagyon kedvemre való volt. Időnként természetesen volt diós, mákos tészta, palacsinta, valamint bukta is, azonban gyakran készített krumplis lángos is, amit előnyben részesítettem a palacsintával szemben, természetesen szintén sózva. A palacsintába viszont az otthoni eltett barakc lekvárból került rá, esetleg cukros dió, túró – szintén házi készítésű, A derelyébe az udvaron üstben elkészített szilvalekvárból került, ami soha nem folyt ki, és valóban fenséges volt. Három, négy derelyét azért én is mindig megettem. Amit anyu készített, abból mindig szívesen fogyasztottam, a különbség csupán a mennyiségben volt. Vasárnaponként húsleves volt marha húsból, időnként tyúkhúsleves, frisssen gyúrt tésztával. Gyakorlatilag mindenevő voltam, de a hús az mindvégig a kedvencem maradt.
Nagy tetszéssel olvastam ezt a jól ábrázolt megpróbáltatásokkal teli alkotást.
Amit még hozzátennék, általában a szegényebbek a segítőkészek. Ezért nem lepődtem meg azon, hogy épp Bözsi néni volt a befogadó, a nyitott, a megértő és a segíteni akaró.
Szeretettel: Rita
Kedves Petra!
„Amikor befejezi, rám mosolyog. Folynak a könnyeim.”
Nekem is.
Mennyi sérülést kellett megélnie ennek a pici gyermeknek. Direkt rossz, mert fél, hogy ha jó, akkor is elhagyják, akkor már inkább undok, félti a kis lelkét a csalódástól. Megkímélhető lett volna, ha mindjárt örökbe adják, még újszülöttként, csecsemőként.
Természetesen a befogadó szülőnek se könnyű, de egy ilyen kicsi gyerek még megszelídíthető, Meg kell találni a kis lelkéhez a kulcsot és Neked ez sikerült.
Csodaszép írás volt.
Szeretettel gratulálok: Rita
Kedves Tonió!
Köszönöm a látogatást és a megtisztelő sorait is. Igen, ki kell használni minden napot, mert nem tudhatjuk, hogy lesz-e holnapunk.
Szeretettel: Rita
Remekül felépített történet volt. Bizony, a barátnők veszélyesek tudnak lenni, különösen, ha a feleség fáradt.
Érdeklődéssel és tetszéssel olvastam.
Szeretettel: Rita
Szeretettel gratulálok! Az 55 év az remek kor. Örülj minden percének, mert hamar szaladnak az évek!
Szeretettel: Rita
Kedves Művésznő!
Fogadd őszinte elismerésem!
Szeretettel: Rita