Nyolc Boldogság!
/Egy barát emlékére/
Beati pauperes spiritu
Quoniam ipsorum est regnum coelorum
Boldogok a lelki szegények,
Mert övék a mennyek országa.
Hogy mit jelent a szó, barátság:
Most én mondjam meg Neked ?
Kinek kezére békjót ültetett a gond
És bőrét behinté
Az ártatlanság szürke hamujával:
Igy emlékeztet a földi magányra,
Mely elenyésző testünk zárja majd magába.
És e parttalan tengerutakon
Mennyi szürke böszmeség követ.
Botladozva járom hát utamat
Nem kisér már
Tengernyi csillag követe.
E kietlen sivár pusztaságba
Néha betévedt egy vándormadár
Mely panaszos hangomat követve
Egyre közelitve: már jó nyomon járt,
Mikor beérve letekintett
Szeméből élet és remény meredt reám.
Ámultan néztemm Őt,
S kérleltem könnyeimmel:
Hagyd nékem meg a magányt!
Társat keresek, válaszolta Ő
Ki leszálló estéim fényeit összegyüjtve
Örömöm,, s bánatom álmait őrizze.
Most igy együtt járunk
Szemünk messze révedez
Hol gandolatink ismét találkoznak
De már ismerősként köszönthetik egymást.
Boldogok a szelidek,
Mert Ők öröklik a Földet.
Holnap, holnap már frisebb lesz a hajnal,
Kékebb lesz az Ég és fényesebb a Nap ,
Holnap, holnap majd tágulnak a szférák, s
Kinyilnak a sápadt csillagok ködfüggönyei is
Hogy, mikor küszöbükhöz érek : hát befogadjanak.
Egy száradt ajku kis vizért remeg
Egy fájó sóhaj itt reményért rebeg
Egy haldokló gyerneke most röppent fohászt
Itt fut az élt: halál követ halált.
A holnapot a ma élteti még
Sovány nap, ráncos kedve lankad
Vigyázz , a gyávaság,a félelem benne
Még hosszu évekig észrevétlen alhat.
Itt a tett, a szó , minden eltörpül:
Hát kétszer is tegyél, segitsél ha tudsz.
Tedd be igy tarsolyodba jó előre
A hosszu utra szánt kis elemózsiát.
S ha bucsunkra kerül majd a sor
A nagykapun átlépve
Ne azt viszhangozza lelkünk:
Hogy rosszul éltünk, ez volt
Mi legnagyobb vétkünk.
Holnap, holnap már frissebb lesz a hajnal,
Kékebb lesz az Ég és fényesebb a Nap
Holnap, holnap majd tágulnak a szférák,s
Kinyilnak a sápadt csillagok ködfüggönyei is,
Hogy, mikor küszöbükhöz érek: hát befogadjanak.
Boldogak, akik sirnak,
Mert Ők megvigasztaltatnak.
Nem fanfárok keltik utad
Unott eső kopog ásitva a télre
Még arcát is elrejti bunda melegébe
Hogy ne kelljen hadba szállni
A passziv jelen álgondjait kergetni:
S hogy kilépve a fényre megmutathasd Magad.
Szakadt, kopott háló kezedben
Mely már csak pókhálóként
Folyhatja körbe az emberiség
Könyvtárrá duzzadt történetét,
S tükörképében megláthatod
Utunk Göncöl-szekerét.
Boldogok,akik éheznek és szomjaznak az igazságra
Mert Ők megelégittetnek.
Az Evokáció, mely vezet majd tovább
Ugy szól , mint a legszebb protest song,
Te már a csucsról integetsz Hozzánk
Hol az ismeretség diadala vár ránk.
Nem lankadni, mindig többet, s tovább:
Markolni kell az Életet.
De a hév legyen előkelő
S mihez nyulsz , legyen tovább éltető
Csak had vesszen az álmatag kincskereső:
S hallgasd, mit az Aranyszarvas szól:
Mindig csak tiszta forrásból
Boldogok az irgalmasok,
Mert Ők irgalmasságot nyernek.
Vándorbottal a kezemben
Hosszu utra indulok
Keresem a fényt , s az árnyat
S végtelenbe eljutok.
Itt se fény, se árnyék nincsen
Bénaságom csak a kincsem
Itt járni – kelni nem lehet
Lelkem testemből elmehet
Uj, jobb, s szebb testet keresni
De itt maradt testem is azt kesergi:
Keresek kelve uj szellemet
Mi bátor, s nem visel terheket
Ószinteség és keménység léte
S nem uj hatalmak záloga,
S szavak törvénye ül felette
Kik nem tudtak feledni
S nem tudtak tanuloni sem,
Kiknek léte csak gyülölet, s önzés
S legnagyobb eszméket hirdetve
Házunkba csaholó kutyát ereszt be,
Hogy elvigyék mink még maradt:
Elvigyék a lelkiismeretünket.
Boldogok a tiszta szivüek,
Mert Ők meglátják az Istent.
Mikor az októberi emlékező gyászban
Figyelmed fennakadt egy fájó imában
Szememnek fénye akkor
Csillant meg először szemedben,
S csaknem elégtem
Lángoló tekintetedben.
Éreztem: Barátság született,
Mely ellopta lelkem
Mert vallottad, mint Callisto:
A szem a lélek tükre
Lelki rokonságunk
Barátságunkat igy szülte
Azóta együtt suttogtuk
Hol üvöltöttük fájó pannon imánkat
Hogy ébredjen Nemzetünk,
S hogy ébredjen lelkiismeretünk.
S végül ez az ima marad
Mindennapi betévő kenyerünk:
Valahol Pannóniában
A temetők sápadt homályában
Kigyulnak az emlékező mécsesek.
Valahol Pannóniában
Az utcáról számüzve, belső magányában
Egy nép hőseit siratja- e jobban?
Vagy vesztett álmaikat a földi sirhalomban?
Valahol Pannóniában
A vén Európa árnyékában
Jajgatnak az elitélt harangok
Mert embert, s fészkét együtt
Buldózerek döntik töviskoszoruval
Saját vetett sirba.
Valahol Európában
A földi barangolásban
Eltévedt egy nemzet
S határmesgyéjén csak békétlenség,
Irigység, s bünös közömbösség
Szoritását érzi.
Valahol egy szomoru világban
Szükre szabott földi zártságában
Egy Nemzet siratja multjában a jelenz
Mert árvák lettünk
Csak az Isten maradt mellettünk.
Boldogok, akik békét teremtenek,
Mert Ók Isten fiainak neveztetnek.
Életmüved koszoruja örökre hervadhatatlan
Mert jelenünk lehetőségeinek
Tudatára ébresztettél,
S bár hősök vérével áztatott
Földből nőttek ki esélyeink
Csak az erőszak ellen harcoltál
S hogy ne legyenek véres fegyvereink
Szinte most is hallom keserü sóhajod:
Ó ti fegyverek, válljatok rózsatengerré
S megannyi gyilkot ontó ravasz:
Tövis letgyen csupán
Hogy kéz érintése:
Fájdalmas emléke legyen,s figyelmeztetése
Hogy kezeddel csak enni adj eztán.
Megtanitottál végre nemcsak egymás mellett
Hanem egymásért is élni
S figyelmeztettél:
Nem aludt ki még az önzés szikrája
S honunkban mindenütt megtalálható
A békétlenség csufos morzsája
Ám vélt hibáidat,
Vagy fáradt – beteg szived elhalkulásait
Tuzokként olvasták fejedre
S jóllaktak felháborodásod halvány pirjaival.
Boldokok, akiket az igazságért üldöznek,
Mert Övék a Mennyek Országa!
Minden ébredés első gondolatja,
Hogy, hátha egy uj világba érkeztünk
Hol a Demokrácia nem szólam csupán
S nem lélekvesztő tovább a demagógia,
S a mértékegység a pénz helyett a szeretet
S a lét értékmérője: a szó helyett a tett.
A munka a világnyelv, s az alkotás az eszköz
S a pártoskodás csupán szellemi leértékelődés
S végre megvilágosodik annak felismerése
Hogy hol Krisztus van: ott honol a Béke.
Akkor az élők,s majd születők, és már megholtak
A büntől megtisztulva összefonódhatnak az Öröklétbe!
Author: Hutás Mihály
Dr. Hutás Mihály az Irodalmi Rádió szerzője. Verset gimnazista korom óta írogatok. Édesanyám, aki jelenleg 101 éves, 100 éves születésnapjára írtam életrajzi kisregényt, de más prózai művekkel is kacérkodtam. Évekkel ezelőtt egy novellámmal pályázatot nyertem. Aktív orvosi munkám: jelenleg reumatológusként három munkahelyen, nagy családom adta feladatok ellátása, nomeg a klasszikus zene (sajnos már nem művelése) hanem hallgatása, a polyphonia tanulmányozása (pl.Bach fugák) időm nagy részét lekötötték. Talán egy kis lökést kapok szerény sikereimért. Művészportré a szerzővel:
