A gyógyír

Andrást, a család legidősebb tagját minduntalan elfogta a mehetnék. Heves természete lévén gyakran talált magának dús keblű, forró ölelésű asszonyt, aki hosszabb, vagy rövidebb időre maradásra bírta. Hiába tartóztatta volna otthon hűséges felesége, az ő szoknyájánál valahogy nem tudott tartósan megrekedni. Akár nap sütött, vagy cudar idő járta, szüntelenül azt érezte, muszáj mennie. Éjszaka vagy nappal, mindegy volt, pedig egyszer a neje még a csizmáját is eldugta. Úgy mondták a faluban: „Megyen mán, főzik a kapcáját!”

Márta meg naphosszakat pityeregve imádkozott párja nyugalmáért. Éppen a piacon kínálgatta szerény portékáját, mikor váratlanul, de annál határozottabban lépett hozzá a csalfa tekintetű, magasra nőtt Eszter.

  • Jó napot! Már csak megszólítom magát! Tudja meg, hogy én Andrást nagyon szeretem! Nem érdekel, hogy a maga ura, hogy gyerekei vannak, nekem ez az ember kell! Akármi legyen is!

Mártát kétségbeesett zokogás fogta el, a fájdalomba szinte beleszédült. Sem védekezésre, sem támadásra nem volt képes. Csak állt ott megkövülten, sírva.

Hogy mivel vette le a fehérnépet a lábáról András, nem lehet tudni. Asszonyi hiúságuknak bizonyára jól eshettek a „talpig férfi” élvezetes udvarlásai, becéző szavai, s az is meglehet, hogy a jóképű ember fűt-fát ígérgetett nekik.

Egyik alkalommal aratómunkába igyekezett. Éppen oda, ahol Eszter szedte a markot a kaszások után. Hogy a már időközben megunt szeretőjétől megszabaduljon, kisfiához fordult segítségért:

–        Fiam, gyere velem az aratásba! Ott lesz egy asszony, aki mindig jönne hozzám. Megpróbálom elküldeni magam mellől, de ő biztosan könyörögni fog nekem. Majd odébb-odébb megyek tőle. Ha továbbra is követ, s ha már harmadjára mondom neki, hogy hagyjon békén, és akkor sem tágít, én intek neked, te meg vágd pofon a fiát. Megcsinálod?

–        Meg!

Markóbokorban folyt az aratás, és a részmérés egy tirpák tanyán. Mihályka indulásuktól kezdve, mint egy kis őzike, fürgén szaladt sovány lábaival apja hosszú, gyors léptei nyomában. András vállán egymásba pakolt zsákok csüngtek. Egész idő alatt azon gondolkodott, miként fog lezajlani a nővel való szakítás. Tisztában volt azzal, hogy egy anya bármire képes a gyermekéért, ezért számított a pofozás hasznosságára.

  • Én nem üthetem meg a kisfiút, hiszen nem az én gyermekem, de a fiam, aki ugyanolyan kicsi, talán megütheti, mert ő is gyerek. Abból nem lesz nagy baj. Hátha így megszabadulok ettől a némbertől!

Mihályka számára nem lehetett teljesíthetetlen szülőatyjának semmiféle kívánsága. Arról ábrándozott, hogy apja játszik vele ezért, s talán még cserdítős ostort is fon neki. Mindig irigyen, az elmulasztott szeretetre áhítozva figyelte más gyerekek más apját.  Vágyakozva gondolt azokra a ritka pillanatokra, amikor a családfő a távollétét követően megjelent, s megsimogatta fejét.  Néha hívta őt, hogy menjen vele. Ment is volna, de anyja rémisztő szavakkal tartotta vissza:

  • Volt egy ember, aki magával vitte a kisfiát, kicsavarta a lábát, és belökte a kanálisba. A gyerek az óta is sánta!

Mihály ijedt tekintettel képzelte maga elé a sántító fiút. Ő maga nem szeretett volna azzá válni, így inkább anyjával maradt.

Megtörtént a betakarítás, a termény egy része a munkásokat illette. Az asszony a részosztásnál ott sündörgött gyermekével, s ahogy várható volt, kérte Andrást, hogy menjen velük haza, legyen övék a búza.

A férfi rámutatott saját fiára:

  • Hát hogy adnám már neked a terményt, hát ennek is enni kell! Nem megyek veled!

A nő alaposan megriadt, nem tudta mire vélni a dolgot, s a két csemete füle hallatára egyre csak ezt hajtogatta:

  • Apukám! Mi a baj? Mit vétettem neked? Tudod, hogy szeretlek!

Addig-addig ólálkodott szerelme mellett, míg Mihályka megkapta apjától a cselekvésre intő jelet. Feszülten figyelte, mikor jön el az ő ideje, majd gondolkodás nélkül akcióba lépett. Csattant a fájdalmas pofon a másik gyermek portól maszatos orcáján, aki ettől üvöltött, mint egy sakál. A hamarjában kikapcsolt gép erős hangja fokozatosan elcsendesült, s a végére akasztott zsákok nem rezegtek tovább. A fiú sóvárogva leste apja elégedett tekintetét.

A jól megtermett, ráncos ruhás, fejkendős tirpák gazdasszony hallván a megpofozott gyermek iszonyú bömbölését, a helyszínre szaladt, mindkét kisfiú kezét megfogta, s nádfedeles háza fehérre meszelt, faoszlopos tornácán szembe ültette őket egy-egy négylábú fejőszékre.

A középre tett hokedli tetejére csirkelábbal dúsított finom húslevest rakott eléjük, hogy egyenek szépen, ne legyen már sírás.

A kicsik nem szóltak semmit. Félszegen szürcsölve a levest, néhányszor egymás szemébe és tányérjába pillantottak. Az ártatlan kisfiú még szipogott néhányat, Mihályka pedig kihúzta magát, és méltóságteljesen nézett, mint a kakas, ami leverte a másikat.

A hatás nem maradt el, Andrást faképnél hagyta a szerető. A férj ettől kezdve otthon maradt, nem búslakodtatta többé családját.

Azelőtt sokan megvetették viselkedéséért, de volt, aki sajnálta, mert azt gondolta, meg van rontva ez az ember, azért ilyen. Utóbbi véleményen volt legjobb cimborája is. Szánta a családot bánata miatt, és segíteni akart. Elhatározta, hogy feleségével, Katival elmennek, s beszélnek a házaspárral.

  • Hallottam egy cselédtől, aki Geszteréden lakott, hogy az ő falujában van egy tudós. Érdemes lenne felkeresni. Az mindent meg tud gyógyítani, még tán a rontást is levenné rólad te András! – magyarázta lelkesen.

A ház feje elgondolkodott:

  • Igazad lehet Lukács! Lehet, hogy tényleg rontás van rajtam!

Másnap fel is kerekedtek, hogy elemózsiás tarisznyájukkal gyalog megtegyék a hosszú vándorutat. A családról, a terményről, az időjárásról beszélgettek, meg arról, ki kinek udvarol, kivel mi történt a faluban, kinek rontotta meg a tehenét a boszorkány, kinek a házát látogatták szellemek.  Mikor elfáradtak, leültek pihenni egy fa kellemes árnyékában. Eszegettek az avas szalonnából, a búbos kemencében sült kenyérből, s várakozással telve folytatták útjukat. Ahol az éjszaka érte őket, ott hajtották álomra fejüket. Másnap értek célba.

Szerencsére otthon találták a keresett személyt.

  • Jó napot adjon Isten! Maga az a tudós ember?
  • Jó napot! Én vagyok! Mi járatban vannak?
  • A komámon kéne segíteni, ha tudna! – szólt Lukács, s elmesélte kedves cimborája baját.
  • Szóval a lábában van a menőke?
  • Régen?
  • Elég régen.
  • És sehogy se akar kiállni belőle?
  • Akkor maga bizony meg van rontva! – állapította meg bölcsen a tudós.

Száraz csodafüvéből nyomban elővett egy jó maréknyit, majd használati utasítással látta el páciensét:

  • Ezt a füvet szedjék három részre! Három napon keresztül készítsenek fazékban egy-egy főzetet belőle! Ha megvan, akkor a felesége kenje vele a maga hátát, közben suttogja el azt a varázsigét, amit mondtam! Jegyezze meg jól! Ha két napot kibírnak a lábai, a harmadik után már nem lesz mehetnéke. Az a nap lesz a legnehezebb próba. Ha akkor sikerül a bedörzsölés, többet soha nem fog elvágyni otthonról, lemegy a rontás.

András elhitte, akarta. Boldogan tette be tarisznyájába a megváltó csodaszert, s szapora léptekkel igyekezett haza hűséges hitveséhez. Lukács egyre fáradtabban loholt mellette.

  • Na, megjöttetek? Mit mondott a tudós? Mondjátok már! – érdeklődtek leplezetlen kíváncsisággal az asszonyok.

A két férfi egymás szavaiba vágva tartott élménybeszámolót, majd András kiemelte táskájából, s felesége gondjaira bízta a csodatevő fűcsomót.

Márta még aznap elkészítette az első főzetet. Örömmel kenegette férje hátát, s közben nagy elragadtatással mondogatta a varázslatos szavakat. Vágyakozón remélte, hogy végre végleg visszakapja hites urát.

A barna pitvarajtó mögött tartották a mosófazekat, abban készült a marasztaló csoda. Amikor a gyógyír az első, majd a második napon is az ember hátára került, felcsillant a remény a családban. Már mindössze egy nap!

A férfi eloltotta a petróleumlámpát, s bizakodva tették el magukat másnapra. Az asszony hosszú ideig forgolódott az ágyban, az izgatottság miatt nehezen aludt el. Kora reggel serényen kezdte el ház körüli dolgát végezni. Alig győzte kivárni azt a néhány órát, amikor a rontástól való elbúcsúzás utolsó fejezetéhez érhet.

  • Gyere csak, kenjem be a hátad! – hívta urát.

Kezében már elő volt készítve a mindent megoldó utolsó fűcsomó. A derék férj szófogadóan, bár kissé fanyarrá vált ábrázattal, megváltásra várva hasalt a kopottas, szalmával bélelt dikóra.

  • Na, kenjed! – biztatta nejét.

Márta kipirult orcáján széles mosoly jelent meg, s kezében a kifőzött varázsszerrel boldogan indult szabadulásra váró embere hátához.

András fejében vegyes gondolatok kavarogtak. Feszengve figyelte asszonya közeledését, s ekkor már riadtan próbálta tudomásul venni, hogy számára itt a vég. Villámként villant át agyán a szépasszonyok elkövetkezendő hiánya. A lelkében, testében keletkezett vágy sokkal erősebb volt a főzet hatalmas erejénél.

Háta bekenését megelőzve fékevesztetten ugrott le az ágyról. Sebtében megragadta az edényt, amit teljes erejével dobott ki az udvarra.

Pár perc múlva útra kelt, s néhány hétig nem hallották hírét…

 

Szabó Veronika
Author: Szabó Veronika

Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken, egy nyolcgyermekes nagycsalád harmadik leányaként születtem. Az általános iskolát szülőfalumban, a középiskolát és egyéb szakmai képzéseket Nyíregyházán, a főiskolát Egerben végeztem, munkahelyeim jelenlegi lakóhelyemen, Nyíregyházán voltak. Saját családot nem sikerült alapítanom. Rövid ideig tartó házasságomból született kislányunkat még újszülött korában elveszítettük. Irodalmi érdeklődésem kisiskolás koromban kezdődött el mesék olvasásával, hallgatásával, majd egyre több regény és vers megismerésével. Nagy hatást gyakoroltak rám a Petőfi Rádió régi irodalmi műsorai, rádiójátékai, mesejátékai, színházi közvetítései, a mai napig szívesen emlékezem rájuk. Gyermekként és ifjúként színjátszó csoportokban tevékenykedtem, gyakran vettem részt vers- és prózamondó, valamint szaktárgyi – leginkább magyar nyelv és irodalmi – versenyeken. 12 éves koromban írtam néhány verset, de  sajnos egy kamaszkori helytelen döntésem miatt azok már nincsenek meg. Hosszú ideig szabadidő hiányában nem nagyon foglalkoztam írással, csak néha vetettem papírra gondolataimat, átélt vagy mástól hallott, illetve kitalált történeteimet egy-egy novellában, amelyeket sokáig a fiókom mélyén őriztem. Az utóbbi években neveztem be néhány pályázatra írásaimmal, többségük napilapban, folyóiratban, antológiában és meséskönyvben jelent meg, dobogós helyezéseket is értem el velük. 2017-ben készítettem el mindkét szülőm ágán Családkönyv címmel őseim, rokonaim adatokkal, fotókkal, dokumentumokkal illusztrált történetét, eddig ez volt a legnagyobb munkám. Környezetemben mesemondóként is ismernek, meghívásra több...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Doberdó 1.

Magyarok a Nagy Háborúban… A csapattestemhez utaztam. Már harmadszor behívtak, mentem a frontra… A háború már, a harmadik évébe fordult. Ez a katona sorsa. A

Teljes bejegyzés »

Hétköznapok… szilánkokban

Mereven bámulok Álmélkodó rosszallással, Arra, mi nem tetszik. * Lehetetlen az, mit Én nem tudok megcsinálni. Rosszak, körülmények. * A hideg kávémat Iszom, nem megyek

Teljes bejegyzés »

ELSZÁNT EMBER

ELSZÁNT EMBER Egy kiváltság szorong, Bennem a düh forrong. Elnyúlnék egy vágyon, Vezess felé lábnyom. Szorongásom kiváltság, Elkerülni nagy bátorság. Halhatatlanok hordaléka, A tudás maró

Teljes bejegyzés »

Majd nászt ülünk!

A halál már, a lépcsőkön lefelé jön, szinte érzem… Bármit tesz is azonban, nekem ő még biz’ nem a fékem. Mi ketten majd valódi, nagy

Teljes bejegyzés »