MESTERDALNOKOK

A vihar volt az oka mindennek. Ha azon az ominózus nyár végi napon nem romlik el az idő, Bükkfalvi és Keszegh talán még ma is együtt fröccsözne a Víg Harkályban.

Az egész kalamajka egy Balaton-parti panzióban kezdődött. Délelőtt tizenegy  körül hangos társaság robbant be a kis szálló álmos csendjébe és rohamozta meg a néptelen recepciót. Felületes szemlélő akár önfeledt turistacsoportnak is vélhette a gurulós bőröndjeikkel zajongó, harsány, nevetgélő kis csapatot. Ám a fővárosból és az ország legkülönbözőbb településeiről egy nyájba összeverődött társaság korántsem gondtalan nyaralásra érkezett. Ők egytől-egyig tollforgató emberek, az Amatőr Írók  és Költők Találkozójának lelkes résztvevői voltak.  Valódi írók és igazi költők is akadtak köztük. Különféle díjaik, kitüntetéseik súlyban mérve is igen tekintélyes mennyiséget tennének ki és az általuk teleírt papírlapok az évek során egy kisebb erdő fatermését emésztették fel.

A társaság hangadója és legtekintélyesebb tagja kétségkívül Bükkfalvi volt. Öblös hangja és Falstaffot, Bacchust megszégyenítő alkata és egyénisége eleve kijelölte a vezetői szerepre a népszerű regényírót. Vele volt elválaszthatatlan cimborája, a tőle szinte mindenben különböző Keszegh, az érzékeny lelkű, vézna, halk szavú költő. A hangulatos budai Vidám Harkály kocsma vendégei gyakran látták a folytonosan vitatkozó párost együtt borozgatni, fröccsözgetni a kockás terítős törzsasztalnál. Rajtuk kívül még nyolc-tíz idősebb, tekintélyes tollkoptató és néhány fiatal, zöldfülű írópalánta volt a csapatban.

A nagy hangoskodásra végre előkerült Tóbiás, a panzió mindenese. Sűrű bocsánatkérések és hajlongások közepette gyorsan eligazította a csapatot és kiosztotta a szobakulcsokat. A pirospozsgás, kalácsképű férfi a kis szálló állandó és nélkülözhetetlen alkalmazottja volt. Jól beleilleszkedett az alárendelt személy szerepkörébe, arcán folytonosan jámbor, jóindulatú mosolygás ült, némelyek szerint kissé együgyű is volt. Megjavította az elromlott villanyt, vízcsapot, takarított, rendet csinált, kiszolgálta a vendégeket. Az „író urakat” megkülönböztetett tisztelettel várta és elhatározta, hogy kivételes gondoskodásban fogja részesíteni az érdemes társaságot.

A csapat hamar beletalálta magát az új helyzetbe és környezetbe. Kihasználták a ritka alkalmat, hogy együtt lehetnek, eredeti úti céljuk, az írótalálkozó, másodlagossá fokozódott le. Örültek egymásnak, élvezték a Balaton hullámait, a napozást, a délutáni sörözgetést. Tóbiás megédesítette a szemében elérhetetlen mennyei magasságokban lakozó írók, költők napjait. Kivételes buzgalommal és alázattal szolgálta fel a kávét, hordta az ételeket és italokat, nem létezett olyan kérés, szeszély, amit ne teljesített volna boldogan.

De az édes életnek hamarosan vége szakadt. A harmadik napon hatalmas vihar kerekedett. „Megbillent” a Balaton, az orkán erejű szél átnyomta a tó vizét a déli partra. A strand és a part menti sétány víz alá került. Hideg eső verte a házak falait és az ablakokat. A rossz idő tartósnak bizonyult, a kis csapat szobafogságra kényszerült.

Az összezártság és az elfogyasztott tekintélyes mennyiségű alkoholos ital kihozta belőlük a tudatuk mélyén szunnyadó éretlen kamaszt, játszottak, hülyéskedtek, adomáztak, ugratták egymást, akár a régi nagy példaképek az alkotóházban és mint a régi nagy példaképek elődei a kávéházakban. Amikor már halálra unták a kártyapartikat, a társasjátékot, belefáradtak a távollévők szapulásba és egymás szívatásába, Bükkfalvi új ötlettel állt elő.

– Rendezzünk költői versenyt! Ki tudja szebben megénekelni a vihart? Lássuk, ki lesz közülünk a mai Hans Sachs, vagy az új Vejnemöjnen!

A javaslat felvillanyozta a társaságot, mindenki lelkesen támogatta a javaslatot. Egész délután a megvalósítás mikéntjéről vitatkoztak, veszekedtek, végül eldöntötték, hogy névtelenül írnak, másnap este felolvassák a verseket és szavazással döntenek a győztesről.

Bükkfalvi már megbánta javaslatát. Vérbeli prózaíró volt, fiatalkori zsengéi óta nem írt verseket. A babért minden bizonnyal Keszegh fogja elnyerni. A költők érzékeny lelkek, lehet, hogy még sértődés is lesz a dologból. De az elszabadult szellemet már nem lehetett visszagyömöszölni a palackba.

Másnap este gyermeki izgalommal gyülekeztek a társalgóban. A versek felolvasásával Marókát, a szelíd költőnőt  bízták meg, aki fiatalkorában előadóművészként kezdte pályafutását. A felhozatal meglehetősen gazdagnak bizonyult, volt, aki két-három művel is pályázott. Maróka tehetsége legjavát nyújtotta, élvezte a szereplést, ajkain valósággal életre keltek az alkotások. A dicsérő megjegyzésekkel csínján bánt a műértő közönség, a mindegyikükben lappangó alkotói hiúság nem engedte a túlságos tetszésnyilvánítást, de néhány verset elismerő morgás kísért.

Maróka előadta az utolsó költeményt. A teremben egy percnyi döbbent csend támadt. A hangok elenyésztek a levegőben, de a vers szavai, mint súlyos felhők, továbbra is ott lebegtek a falak között. Elsőként Bükkfalvi ocsúdott fel.

– De hiszen ez… ez fantasztikus!

Majd a többiekből is kikívánkozott egy-egy elragadtatott megjegyzés.

– Ez fenomenális!

– Zseniális!

– Hátborzongató és tündéri!

– Mélyről feltörő, archaikus, zsigeri költészet!

– Olyan, mint a sámánok éneke!

Mintha egy felbolydult baromfiudvar költözött volna a terembe, hirtelen mindenki egyszerre akart beszélni, a társaság tagjai egymás szavába vágva vitatkoztak, áradoztak, mondták el véleményüket.

Az igazi megdöbbenés akkor következett, amikor Bükkfalvi felszólalt, hogy most már elég a szócséplésből, a vers írója fedje fel magát, hadd helyezzék a fejére a megérdemelt babérkoszorút. Ám a felszólításra senki sem jelentkezett. A mesterdalnokok értetlenkedve néztek össze, arcukról lefagyott a mosoly. Ez a megmagyarázhatatlan fordulat sehogy sem illett bele a történetbe. Elromlott a jó hangulat, az írók, költők sandán méregették egymást, a gyanakvás és a szakmai féltékenység vert tanyát a falak között. A csapat tagjai szótlanul, mogorván vonultak vissza szobáikba.

A dalnokverseny ötletgazdája, Bükkfalvi, egy szemhunyásnyit sem tudott aludni, egész éjjel azon morfondírozott, vajon mi célja lehetett a vers írójának ezzel az idétlen tréfával. Sorra vette a csapatot és arra jutott, hogy mindannyiuk közül csupán Maróka, vagy Keszegh képes ilyen színvonalú alkotás létrehozására. De Maróka szelíd, jóhiszemű teremtés, képtelen volna ilyen galádságra. – Hát persze! Csakis Keszegh tehette! De miért nem jelentkezett? Hiszen hiú, mint a páva. Bizonyára jólesett volna neki az elismerés. No várjunk csak… Ez a vers nem is igazán Keszegh stílusa, sőt, bizonyos romantikus stílusjegyeket hordoz, még az is lehet, hogy valamelyik tizenkilencedik századi nagyság kevéssé ismert, elfeledett alkotása, amit Keszegh egyszerűen eltulajdonított. Mert hogy ő van a dolog mögött, az egészen bizonyos. Halk szavú, ártalmatlan embernek látszik, de valójában alattomos cselszövő. Az ugratások mestere, egy jó poénért a lelkét is eladná.

Bükkfalvi, aki nem volt mentes némi paranoiától, meg volt győződve róla, hogy a többiek összebeszéltek a háta mögött és Keszegh vezérletével valami nagyszabású szívatást készítenek elő, aminek majd ő lesz a szenvedő alanya és a végén mindenki rajta fog röhögni.

Hazafelé a vonaton már szóba sem állt egymással a két egykori cimbora.

Ugyanebben az órában a panzióban a vers valódi alkotója éppen az „író urak” által hátrahagyott csatateret igyekezett rendbe tenni és a szobákat szalonképes állapotba hozni.

Tóbiás mindig is érzett bizonyos lelki rokonságot a nagy írókkal, költőkkel, akik az ő szemében megközelíthetetlen magasságokban jártak, de igazából soha nem jutott el ennek a vonzódásnak a megfogalmazásáig, még gondolkozni is csak halkan mert róla. Tóbiásnak ugyanis titkos irodalmi ambíciói voltak. Még soha életében nem írt le egyetlen sort sem, de takarítás, dugulás-elhárítás és egyéb alantas munkái közben folytonosan verssorok és novellatöredékek jártak a fejében. Legszebb álmaiban hálás olvasók tömegei ostromolták a könyvesboltokat, hogy megvásárolhassák legújabb verseskötetét. Mindeddig szégyellte bárkinek is említeni ilyen irányú késztetéseit.

Azon a bizonyos napon az írók Tóbiást bízták meg, hogy szedje össze az elkészült költeményeket. A begyűjtött kincsekkel Tóbiás félrevonult és titokban valamennyi alkotást elolvasta. És akkor váratlan, soha nem tapasztalt érzés szállta meg. Írnia kellett. Szántott a keze a papíron, mint egykor a vén Vejnemöjnen ujjai a húrokon. És leírt szavai nyomán fergeteg tombolt, fák dőltek, özönvíz támadt, villámok sisteregtek, sziklák omlottak le, világok pusztultak. Sokáig gyönyörködött saját írásában, dédelgette, mint anya az újszülött gyermekét. Aztán egy hirtelen támadt ötlettel a többi vers közé csempészte alkotását.

Este a nagy eseményen Tóbiás is ott sertepertélt a társalgóban, kávét, italt szolgált fel az irodalmároknak. Remegő inakkal és összeszorult gyomorral várta a fejleményeket, és amikor az írók a vers alkotóját firtatták, lapított, mint a gyerek, aki becsinált, a világ minden kincséért sem merte volna felfedni magát.

De azóta Tóbiás a fellegekben jár. Titokban jót kuncog az „író urakon” és úgy szervírozza a kávét, úgy forgatja a seprűt és olyan áhítattal húzza a felmosórongyot, mintha virágszirmokon lépkedne a Parnasszuson, babérkoszorúval a fején.

Author: Kovács P. Zoltán

Pályakezdő tollkoptató vagyok. Eltekintve a rendszerváltás utáni, néhányéves újságírói tevékenységemtől, mindeddig sikeresen ellenálltam az erős kísértésnek, hogy bármiféle, irodalminak nevezhető megnyilvánulásommal inzultáljam embertársaimat. Ám idősebb korára az ember szószátyár lesz és meggondolatlanná válik. Könnyebben enged a fehér papírlap és a betű csábításának. A könyvek iránti vonzódás és az irodalom szeretete végigkísérte életemet. Számomra az írás nemes és érdekes intellektuális játék, kaland. Ám meggyőződésem, hogy az írói tevékenység sohasem lehet öncélú szórakozás: remélem, hogy nyugtalanító világunkban néhány percnyi kellemes és tartalmas kikapcsolódást tudok nyújtani mindazoknak, akik megtisztelnek novelláim olvasásával.