Mikulás, én rossz vagyok?

Avagy egy öt és fél éves kislány belső vívódásai

(Az Irodalmi Rádió „Tél és Karácsony 2022.” pályázat díjnyertes novellája. Megjelent a Meleg szívek c. antológia 19. oldalán.)

 

„Aki gyerekként megéli a csodát, annak felnőttként is ugyanaz a csillogás van a szemében, ha találkozik egy Mikulással” – írta egyik ismerősöm tavaly a népszerű közösségi oldalra, december hatodikán. Talán még szívecske is volt mellette, meg nevetős fej. Már nem emlékszem pontosan. Arra viszont színtisztán, hogy ez a mondat, mint egy jól megélezett kés, a lelkembe vágott.

Persze, ő mit sem tudhatott az én érzéseimről. Visszarepültem az időben, és újra egy kis szőkésbarna hajú, fekete szemű, félszeg, öt és fél éves, nagycsoportos óvodás voltam. Egy a sok közül, harminc évvel ezelőttről. Az emlékek pörögtek, a torkomban szorító gombócot éreztem, majd nagy, kövér könnycseppek gördültek le, a téli fagy által pirosra csípett arcomon.

 

Időutazás.

 

Emlékszem, ültünk a pici piros székeinken az akkor még óriásnak tűnő óvodai szobában, egy nagy körben, a drapp-barna mintás, a kis talpacskák által már-már kissé elnyűtt szőnyeg körül, és izgatottan vártuk a Mikulást. Hevesen vert a szívünk, de ez a várakozás mégis olyan jól eső izgalommal töltött el minket. Másodpercenként nézegettünk a kissé már megsárgult nagy fehér ajtó felé, hogy mikor lép már be. Hol késik már?! Miért nem jön már?! A gyerekeknek izgalomban persze nehéz csöndben maradni, az óvónők mégis erre intettek minket, és ha nehezen is, de muszáj volt betartanunk, nehogy aztán tényleg ne jöjjön a nagyszakállú. Nem tehettünk mást: vártunk.

 

Előző nap a kisvárosi művelődési házban volt Mikulás-ünnepség. A városból szinte minden gyerek ott volt. Engem a Mama vitt. Apu anyukája. Ő olyan volt nekem, mint egy második anyuka. Isten nyugosztalja.

Anyukám által tanított különleges verssel, énekkel készültem, és ünneplőbe öltöztem a Mikulás tiszteletére, és bár nagyon izgultam, a színpadra is felmentem mindezeket előadni. Aztán más gyerekek következtek. De a legtöbb nem csinált semmit úgy emlékszem, csak átvette a csomagot. Ezért mondjuk, picit mérges is voltam, hogy ők nem dolgoztak úgy meg érte, mégis kapnak. Bevallom, kicsit igazságtanannak éreztem.

Valami gyerekelőadás is volt. Vagy bábszínház… már nem emlékszem. De arra igen, hogy sajnáltam, mikor vége lett. Maradtam volna még. Haza sem akartam menni, nemhogy a szép ünneplő ruhámból (fekete nadrág, rózsaszín-pink-lila masnis fehér blúz, fekete, fényes, kislány lakkcipő) átöltözni. De Mama ellentmondást nem tűrve – mivel közben beesteledett, hideg lett, sőt még hó is leesett – rám adta a harisnyát, és a vastagabb váltónadrágot. Mérges voltam. Nem akartam felvenni a harsinyát a nadrág alá. Egyáltalán nem tetszett a dolog. Talán még kicsit hisztiztem is emiatt, úgyhogy Mamának sok választása nem volt: felállított a nézőtér egyik székére, miközben özönlött ki a rendezvényről a nézősereg, és ott hajtotta végre rajtam, krokodil-könnyeim között a harisnya-hadműveletet.

Pár perc múlva már nem is emlékeztem rá. Megnyugodtam.

De ez…hát ez mind semmi nem volt ahhoz képest, ami ezek után következett.

 

Végre megérkezett az oviba is a Mikulás! Nagy volt az izgalommal fűszerezett boldogság! Hajjaj, de még mekkora…!

Ő pedig rá is kezdte a mondókáját:

 

“Szervusztok gyerekek!

Hosszú utat tettem meg hozzátok. Jól el is fáradtam. Le is ülök erre a székre közétek, ha megengeditek!

Leülhetek?

Jók voltatok? Remélem nem hiába hoztam a csomagokat!

Hallottam ám ezt-azt rólatok…!

Ugye, Ti már nagyok vagytok?! Nagycsoportosok. Jövőre iskolába mentek!”

 

…és mi serényen válaszolgattuk az ”igeeen”-eket.

 

Aztán a Mikulás folytatta:

 

“Ti már ugye tudtok egyedül öltözködni?! Titeket már nem kell öltöztetni, ugye?!

 Mert képzeljétek csak el, hogy mit láttam tegnap a városi Mikulás-ünnepség után!

Egy kislány felállt a nézőtér egyik székére! Hát fel szabad állni a nézőtér székére?!”

 

…és kórusban hangzott a pici szájakból a “neeeem”.

 

…és a Mikulás így folytatta:

 

“Mert képzeljétek, ez a kislány nemcsak hogy az ünepség után felállt a nézőtér egyik székére, amit ugye ti is mondtatok, hogy nem szabad, de bizony nem ám, jól mondjátok! Ráadásul a nagymamája öltöztette! Ugye titeket kedves gyerekek, már nem anyuka, apuka, nagymama öltöztet?!

 

…és egyre hangosabban hangzott a pici szájakból kórusban a “neeeem”.

 

Tovább nem hallottam. Velem ott forogni kezdett a világ. Engem ott levert a víz. Azt hittem, hogy leszédülök a kis piros óvodás székemről. Az ülőkéjében egyre erősebben kapaszkodtam, izzadó gyerek-praclimmal szorítottam, és a következő gondolatok cikáztak pici fejemben:  most mitévő legyek?! Mi van, ha a Mikulás megismert? Nem fogok kapni csomagot, hiszen én így nem érdemlem meg…, nem vagyok elég jó. Micsoda szégyen! Felteszem a kezemet, hogy én voltam, és bocsánatot kérek mindenki előtt. Igen, ez a helyes viselkedés.

 De… ha nem tudja, és én felteszem a kezemet, és bevallom, hogy én voltam, akkor nemhogy nem kapok csomagot, talán csak virgácsot, sőt talán még el is fenekel, és még szégyent is vallok a Mikulás, a társaim, és az óvónénik előtt is, és persze a szüleim is megtudnak mindent. De ha nem vallom be, akkor hazudok, akkor én nem megérdemelten vettem el a csomagot, és hazug vagyok. De ha nem tudja, úgy senki nem tudja meg, ha nem vallom be. Mit csináljak?! Nincs jó megoldás.

 

Hevesebben vert a szívem most, mint pár perce, mikor még csak vártuk a nagyszakállút. Legjobban akkor dobogott a torkomban, mikor szólítottak. Szétnyílik alattam a kicsi lábak által kopottra taposott, rojtos végű szőnyeg, és a parketta egész biztos, hogy azért recseg, mert most elsüllyedek. – gondoltam. Végül kimentem. Az arcom tűzpiros lánggal égett. Torkomban gombóc. Végül… átvettem a csomagot. Nem voltam elég bátor kiállni, és bevallani az igazat. Elfogadtam az ajándékot vegyes érzésekkel. Hazudtam a Mikulásnak azzal, hogy nem szóltam, hiszen én ezt nem is érdemeltem meg.

Megfordult a fejemben, hogy mikor vége az ajándék-osztásnak visszaadom sutyiban, mikor senki nem figyel, és akkor bevallom…de…nem mertem. Nem tudtam így akkor örülni a jogtalanul(?) kapott csomagnak.

 

Harminc év.

Harminc december hatodika.

Harminc éve egy ambivalens érzés.

 

…és ez az emlék – hol jobban, hol kevésbé, de minden évben eszembe jut ekkor, minden évben kísért.

 

Harminc éve elraktam jó mélyre magamban. De nem felejtettem el. Csak…senkinek nem beszéltem róla nagyon-nagyon sokáig. Mert szégyelltem.

Édesanyámnak is csak pár éve mondtam el. Már harmicvalahány évesen. Meglepődve mondta, hogy ő ezt nem tudta. Hát persze…, honnan tudta volna?! De ez azóta mindig bennem volt.

Nem beszéltem róla, mert minek?! Mert régen volt! Mert…cikinek tartottam…
Most viszont úgy érzem, mégis el kellett mondanom! El bizony. Egyik kedvenc versem, Karinthy Frigyes: Előszó című versének refrénje után szabadon: “Nem mondhatom el senkinek, elmondom, hát mindenkinek…”

 

De mégis miért?! Miért írtam ezt most le nektek mégis harminc év után? Nem mindegy már?! – kérdezhetik sokan, és azt válaszolom, hogy: NEM. Nagyon NEM mindegy! A mostani gyerekek érdekében vállaltam én ezt most fel, hogy nekik jobb legyen.

 

Hogyan?!

 

Vagytok jópáran szülők, pedagógusok, talán alkalmi Mikulások is, akik ezt most olvassátok. Nagyon kérlek benneteket, mint a bennem élő harmic évvel ezelőtti öt és fél éves kislány, mint a mostani harmicöt és fél éves nő, mint jelenleg egy két éves cserfes kislány anyukája, sose az legyen a „szent beszéd”, hogy “ez a gyerek így, ti meg ugye már úgy, és az milyen rossz volt, ti meg ugye nála sokkal jobbak vagytok”, mert sose tudatjátok, hogy az a kisgyerek nincs-e ott, nem ismer-e magára, és nem lesznek-e ebből akár ott lelki vívódásai, vagy akár később problémái, hogy ő úgy érzi, hogy rosszabb, mint a többiek. Hiszen a Mikulás megmondta. Ráadásul be sem ismerte, hogy ő volt, és jogtalanul elvette a csomagot.

 

Ez a kislány azóta felnőtt. Dolgozó nő. Feleség. Anyuka.  …és tiszta szívéből csak kívánni tudja, hogy kislányának, és minden mostani gyereknek sokkal jobb emlékei legyenek a Mikulásról majd, mint amilyen őt kísérti harminc éve minden december hatodikán.