El soha-soha ne feledd:
szeresd és óvd a könyveket!
A könyv tanít, beszél a könyv,
szava kacagás, szava könny,
szava tudás, szava a hit,
a könyv beszél, a könyv tanít.
Ábécéskönyv vagy Biblia,
hidd el, hogy néked szól szava!
Legyél gyermek vagy ősz öreg,
ne hagyd veszni a könyvedet!
S ha könyvről szólok, ócska lom
helyett azt értsd: Irodalom!
Verseskötet vagy nagyregény,
hidd el neki, hogy van remény,
hidd el, hogy amit ad: vigasz,
hogy szava szép, szava igaz,
miattad írták, csak neked,
s ha dühös is, nem ellened,
de érted lázad, téged óv,
s ha szava durva, fel ne ródd,
hiszen csak felrázni akar,
s bár néha nagy vihart kavar
akár ott künn vagy mélyen itt,
ahol a lélek csak lapít,
meghúzván félve önmagát,
hidd el, magából többet ád,
mint ahogy azt elképzeled,
mert nagy csoda a képzelet,
varázsos, szép tájakra visz,
mit szemed szinte el se hisz.
Hát úgy olvass, hogy lásd a jót,
és ne keresd csak a valót,
hisz’ a való földhözragadt.
Találd meg benne önmagad!
S ha önmagadat megleled,
rájössz, hogy lehetsz nagybeteg,
vagy lelked dúlja fergeteg,
végy magad köré könyveket,
gyógyírt ad, hogyha olvasol.
Jöhet most már Menny vagy Pokol,
mely ocsmány vádakat kohol,
az el nem kábít, s nem lohol
utánad vasvillával ez.
A könyv ilyen csodákat tesz.
Beszél a könyv, beszél, s tanít,
sosem ront, mindig csak javít.
Hát ezért mondom, ne feledd,
szeresd és óvd a könyveket!
Author: Barsi András
73 éves vagyok. Hogy ez dicsekvés vagy sirám, döntse el, aki tudja és akarja. Tény, hogy a statisztikák szerint mostanában egyre kevesebben vagyunk volt középkorú és volt középvezető, nős, kétgyermekes ún. értelmiségiek, akik el tudjuk mondani magunkról, hogy igenis, 73 (azaz hetvenhárom) éves vagyok. Mivelhogy a halottak nem tudnak(?) beszélni. Így aztán mégis inkább dicsekvés. Bár az is igaz, hogy egy állapottal nemigen illik dicsekedni, hiszen remélhetőleg lesz ez még rosszabb (83, 93, 103, stb.) is. Tehát: 73. És (tudom, tudom, éssel nem illik mondatot kezdeni) ebből 56 évem (az utolsó 56) valaminő módon kapcsolatban volt az irodalomnak nevezett igen súlyos kórképpel. Persze ez így tulajdonképpen nem igaz, mivel a fertőzés időpontja lényegesen korábbra tehető. Kezdhetném úgy a dolgot, hogy „Már kora gyermekkoromban is...”. Végülis miért ne? Hiszen igaz. Szüleim, nagyszüleim elbeszélése szerint olvasni ugyan még nem tudtam, de kilométerhosszú verseket tanultam meg hallás után, és ezt némi unszolásra (csokoládé, játék, stb.) közönség előtt is hajlandó voltam bizonyítani. Mióta eszemet tudom, az volt a legkedvesebb szórakozásom, ha meséltettem magamnak akár leírt, akár a mesélő által ad absurdum ott helyben kitalált történeteket. Miután megtanultam olvasni, ez oda módosult, hogy sokszor csak szüleim erélyes közbeavatkozására tettem le a könyvet késő este vagy...
