Fehér abrosz, fekete lélek

A tavaszi szellő életet hozott a faluba, virágzó gyümölcsfák és frissen sült kalácsok illatát. Nagycsütörtök volt.  Férfiak jöttek-mentek szekereikkel. A házak előtt asszonyok sietősen sepregették az utca porát. Idén is megérkezett az idegen szekeres ember – ahogy a faluban emlegették – aki az elmúlt esztendőkben minduntalan megjelent és néhány napig maradt sötétbarnára mázolt lakószekerével. Hogy ki ő? Nem akadt ember, aki igazán tudta volna. Ő viszont annál többet tudott mindenkiről. Olyan volt, akár egy vándorkereskedő, de mégsem az. Ritka vendégsége ellenére mindenkit meleg barátsággal köszöntött, s egészen jól emlékezett az egy évvel ezelőtti szóváltásukra is. A falubeliek már megszokták jelenlétét, bár soha nem tudták, honnan jön, vagy merre tart. Néhány napig maradt, és mindig hozott valamit – először csak árukat, édességeket, ajándékokat a gyerekeknek. Izgalommal teli kíváncsisággal várták, de mégis óvakodtak tőle. Más volt, mint ők. Az elmúlt évben már kisebb összejöveteleket is szervezett, ahol mindig folyt a bor és a vidámság. De idén többet akart.

Másnap délben, a néma harangok helyébe lépett, amikor az emberek a böjtös ebédjükhöz készülődtek. Az idegen a falu főterére állt, és hangos szóval hívta magához az embereket. Hangja barátságosan csengett, mégis volt benne valami nyugtalanító magabiztosság.

– Kedves barátaim! – tárta szét a karját. – Ismét itt vagyok, hogy elhozzam nektek a tavasz örömét! Látom, hogy a falu készülődik, hogy mindenki sürög-forog, de mondjátok meg nekem: miért kell ennek az ünnepnek csendben telnie?

A falubeliek összenéztek. Az asszonyok keze a kötényükbe törlődött, a férfiak megtorpantak a kapák és gereblyék mellett. Az öregek keresztet vetettek, a gyerekek kíváncsian füleltek.

– Én azt mondom, ünnepeljetek igazán!

Lépett egyet előre, és elmosolyodott. – Ezért idén vásárt hoztam nektek! Néhány napig maradok, és ma este mulatságot tartunk! Lesz minden, ami az igazi élethez kell!

Az emberek egy része örömujjongással fogadta, de sokan megbotránkoztak rajta. Nagypénteken mulatság? Az idősebb asszonyok összenéztek, a férfiak pedig szótlanul a porba köptek. A falu felbolydult. Ki izgatottan készült az esti ünnepségre, barátait hívogatva, ki pedig döbbenten, fejcsóválva próbálta menteni, ami még menthető. A megfogyatkozott templom körül sürgő-forgó kezek készülődtek a liturgiára, mintha a szent sirt ölelő gyertyák visszatarthatnák, azt, ami közeledett.

Két nappal később, húsvét vasárnap hajnalán A nap első sugarai aranycsíkokat festettek a falusi háztetőkre. A főtéren hosszú asztalokat állítottak fel, fehér abrosszal letakarva, és rajtuk ott sorakoztak a tálak, megpakolva minden földi jóval. Az idegen a tér közepén állt, mosolyogva szemlélte a gyülekező falubelieket.

– Nincs szükség rohanásra, fáradozásra! – hirdette hangosan. – Ma mindenki a vendégem, s úgy ünnepel, ahogy igazán kell: jóllakva, gondok nélkül, boldogan!

Az emberek apránként gyűltek az asztalok köré. Ki örömmel, ki zavartan, ki csupán azért jött, mert nem akart kívülálló lenni. Csupán néhány öregasszony rikoltozott, akár a vészmadár.  Az idegen végigsétált az asztalok között, és aki hezitált, ahhoz kedvesen odalépett.

– Ugyan, barátom, hát csak te maradnál ki? Nézd csak, mindenki itt van. Ne húzódj félre, tartozz közénk!

És senki nem akart különc lenni.

A harangok messziről zúgtak, hirdetve a feltámadás örömét, de alig akadt, aki figyelt volna rájuk. Az idegen előzékenyen koccintott azokkal, akik kezet nyújtottak neki, és vidáman nevetett, ahogy egy pohár bort megemelt. Minden tökéletesnek tűnt.

A tömeg zajában alig lehetett hallani a kicsi, dühös hangot, ami átvágott a zsibongáson.

– Fejezd be!

A beszélgetések elhaltak. Az emberek lassan az asztalok fölött a hang irányába fordultak. Egy koszos fiúcska állt ott, egy játékmackóval a kezében öklét dühösen szorítva, könnyes szemmel. Az idegen felé meredt, aki még mindig mosolygott, de most először tűnt úgy, hogy zavartan néz a gyermekre.

– Neked nincs szíved! Elvetted a szüleim!

Az idegen kedvesen mosolygott, és guggolva a fiú szemébe nézett.

– Ugyan, kis barátom – mondta mézes-mázosan. – Hiszen most is együtt vagyunk, együtt ünneplünk, nem igaz?

A fiú dühösen megrázta a fejét.

– Ez nem az ünnep! – kiáltotta. – Régen a szüleinkkel otthon ünnepeltünk. Anya főzött, a húgommal tojást festettem. Együtt mentünk a templomba. Apa is velünk volt! Most meg folyton csak hozzád jönnek, veled foglalkoznak. Csak esztek, isztok! Csak nevettek!  Hol vannak a szüleim? Elvetted az igazi húsvétunkat!

A falu némán hallgatta.

A kisgyermek még közelebb lépett, és rámutatott az idegenre.

– Te azt akarod, hogy mindenki jól érezze magát, és csak téged szeressenek, de nem szeretsz minket!

A tömeg egy pillanatig nem tudta, hogyan reagáljon. Az idegen még mindig mosolygott. De valami megváltozott benne. Mintha a mosolya egyre torzabbá vált volna. A tömeg csendben állt, mintha egy pillanatra minden megfagyott volna. Senki nem nevetett többé. Senki nem emelte poharát. Csak a tavaszi szél fütyült végig a főtéren, meg-meglebbentve az asztalok fehér abroszát. Az idegen még mindig mosolygott. De a mosolya már nem volt barátságos. Nem volt sem kedves, sem hívogató. Mintha maga sem tudta volna eldönteni, hogy haragudjon-e vagy nevessen. A kisfiú keze még mindig a levegőben volt, mutatóujja remegett, de nem a félelemtől – hanem a haragtól.

– Tűnj el! – hasított a fiú hangja a némaságba.

Egy nő a tömegben halkan felszisszent, mintha a gyermek olyasmit mondott volna, amit kimondani sem szabad. Az idegen azonban nem válaszolt azonnal. Helyette lassan körbenézett a falubelieken.

– Tűnjek el? – kérdezte, hangja már nem volt mézes-mázos, inkább éles, csilingelő, mintha üvegszilánkok karcolnák a levegőt. – De hiszen én csak segíteni akartam. Hiszen boldogok vagytok… nem igaz?

De a tömeg hallgatott. Az emberek egymásra néztek, és először vették észre, hogy már senki sem mosolyog. A harangok zúgni kezdtek. Messze, a templomból, halkan és lassan, mintha igy szólna a falu felett az utolsó figyelmeztetés. A kisfiú nem mozdult.

– Te nem szeretsz senkit.

Az idegen mosolya elfakult. Egy pillanatig olyan volt, mintha a bőre alatt valami mozdult volna. Valami, ami nem emberi. A harangok egyre erősebben zúgtak. A fehér abroszok megmozdultak a szélben, a tálak megcsörrentek az asztalokon. Az idegen hátrébb lépett, s egy pillanatra megingott.

– Még találkozunk – mondta halkan – Nem most, nem itt… de találkozunk.

A következő pillanatban a tavaszi szél viharossá vált, és sűrű porfelhőt kavart a főtéren. Az emberek ösztönösen hátra húzódtak, hunyorogva próbálták szemmel tartani az idegent. De az már nem volt ott. Eltűnt.

A harangok zúgása lassan abbamaradt. Egy idős asszony keresztet vetett. Egy férfi a porba köpött.  A fiúhoz odarohant az anyja és könnyek közt magához emelte.

A falura csend telepedett.

Author: Csatlós Melinda

1990 Luca-napján születtem. Gyermekkoromat a festői Bakonyjákón töltöttem. A természet közelsége, a falusi élet csendje meghatározó volt számomra. Gyerekként még megtapasztalhattam egy eltünőben lévő világ apró csodáit. Már gyerekként is vonzódtam az irodalomhoz és a művészetekhez – szerettem figyelni az embereket, hallgatni a történeteiket. Középiskolai éveimet egy zeneművészeti szakközépiskolában töltöttem, ahol klasszikus és népi klarinétot tanultam. Itt ismerkedtem meg a magyar népzene és néprajz mélyebb világával, ami később nagy hatással volt írásaimra. így születtek meg első történeteim. A néprajz iránti lelkesedésem arra ösztönzött, hogy mélyebben megismerjem szülőfalum hagyományait. Népi vallásosság és szakrális emlékek témában végeztem gyűjtést Bakonyjákón, amelyet később országos versenyen is díjaztak. 2012-ben jelent meg „Egy tucat bakonyi betyármese” című mesekönyvem. 2013-ban pedig a felnőtteket szólitottam meg: ,,Történetek a faluból’’ cimű, néprajzi témájú novelláskötetemmel. A pedagógia mindig közel állt hozzám, így tanítói és tanári diplomát szereztem. A néprajz és a tanítás iránti szeretetem később találkozott, és ennek eredményeként született meg a „Több tucat feladat bakonyi betyármesékhez” című szövegértési gyűjteményem. Életem során több nagyvárosban is éltem, mégis mindig hazahúzott a szívem. 2024-ben férjemmel és két kisfiunkkal visszatértünk Bakonyjákóra, ahol végre igazán otthonra találtunk. Hosszú évek után itt tudtam újra irni. Mindig is lenyűgözött a teremtett világ szépsége, a természet változásai...