„Azért vagyunk a világon, hogy
valahol otthon legyünk benne.” *
de mi a földi lét? vendégség?
vagy csak számtalan kétség,
kétség, kétség, kétség?
vagy a földi lét maga a kétség?
mert a kínok mellett ott van
a számtalan gyönyör és szépség!
fiatalság? vénség?
a készség a szépségre az
merészség? reménység?
de szépség-e a szépség?
vagy ledérség? kínzó mélység?
s meddig él a szépség?
az éhség a jóra,
a hajlam a rosszra az ajándék?
büntetés? vagy vétség?
a sötétség, a világosság,
az élni, vagy halni
az egység? vagy kétség?
a gyengédség, gyöngédség
az egyszeri adottság?
vagy lehetőség? vérség?
és ha a földi lét tényleg csak vendégség,
vajon van-e máshol egy másféle élség?
van-e bizonyosság? vagy csak a szerénység?
és ha csak kétség van mindenhol és mindig,
hogy kell akkor élni, hogy kell abban élni,
ha csak a kétség van, csak a kétség, kétség?
2025.05.07., 69 évesen
*Tamási Áron: Ábel a rengetegben
P.S.:
írásom továbbgondolásként született Adorján L. Zoé: „Egynek látszik” versére
(Egynek látszik – Irodalmi Rádió )
az írás idő közben részévé vált Zoéval közösen készített alábbi írásnak:
Adorján L. Zoé & Ivántsy Gábor: Ecce Homo Sapiens – Irodalmi Rádió
kedves Zoé, köszönet az inspirációért!
publikálva: Árcédulás boldogság,
az Irodalmi Rádió blogszerzőinek antológiája a 96. ünnepi könyvhét alkalmából, 2025.06. hó
illusztráció: Tamási Áron: Ábel a rengetegben (Genius kiadó, 1933.)
további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress
blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali):
Ivántsy Gábor „vendégség?” című rövid, de érzelmileg mélyen töltött verse nemcsak esztétikai megnyilatkozás, hanem filozófiai esszencia is: a költő nem kínál kész válaszokat, helyette sorokba szedi az emberi lét nagy kérdéseit, a lét bizonytalanságát és a reménység parányait. A vers szinte polifon hangon szólal meg: egyszerre szól az elméhez, a lélekhez, a hithez — és mindezt finom, lírai módon.
A vers lineáris, de nem monologikus. Nem egy kijelentéssel zárul; a vers végig kérdez, reflektál, újra kérdez. Már a cím is kérdőjel: vendégség? – utalás arra a bizonyossággal nem bírt létállapotra, amelyben az ember él: vajon itt valóban otthon vagyunk, vagy csak ideiglenes látogatók? Ez a nyitó kérdés megadja az egész hangnemet: nem határozottság, hanem keresés jellemzi az alaphangot.
A kérdések egymásra épülnek, láncszerű szerkezetet alkotnak (“vagy …?”, “és ha …?”, “vajon …?” stb.), ami egy belső dialógust idéz. Ez a dialógus egyszerre belső (én – kétség) és transzcendens (létezés – valóság) jellegű: a lírai én nemcsak saját érzéseit vizsgálja, hanem a világot, sőt magát a létet is.
A vers érzelmi dinamikája rendkívül finom: a költő nem harsányan kiált, hanem suttogva kérdez, reflektál, lebeg az érzések között. Már a “kínok” és “gyönyör és szépség” párhuzama is jelzi, hogy a lírai én nem elutasítja a szenvedést, hanem szerves részeként látja az élet gazdagságának. Nem idealizálja az örömöt, de arra sem feledkezik meg, hogy a gyönyör és a szépség valódi valóság – hiszen szemben állnak a kínokkal.
Ez az emocionális kettősség hozza létre az emberi lét nagy hullámzását: a remény és a félelem, a merészség és a kétség között ingadozik a hang. A vers nem csupán szorong; van benne gyengédség (“gyengédség, gyöngédség”), van kérés (“hajlam a rosszra az ajándék?”), van belső vívódás.
Bár a vers nem említ közvetlenül istent vagy vallási képeket, a kérdések metafizikai jellegűek: “van-e bizonyosság?”, “vagy csak a szerénység?”, “másféle élség?” – ezek nem pusztán egzisztenciális dilemmák, hanem transzcendens törekvések is. A „vendégség” szó maga is teológiai konnotációt hordozhat: a földi lét vendégség lehet a lélek számára, mint ahogy a vallási hagyományokban is emlegetik az életet, mint próbaidőt, átmenetet.
Az, hogy a lírai én nem zárja ki egy “másféle élség” lehetőségét, azt is sugallja, hogy lehet valami túl a fizikai léten: és nem pusztán a kétség dominál, hanem a remény magja is ott van. Ez a “másféle élség” lehet spirituális, lehet a hit birodalma – a vers nem dogmatikus, nem állít biztos igazságot, de megengedi a végtelen horizontját a kérdéseknek.
Bár a vers vizuálisan egyszerű, szabadvers, a belső hangzása nagyon érzékenyen strukturált. Az ismétlődő „kétség, kétség, kétség” köralakú ismétlése nem pusztán stilisztikai dísz: ritmusában is rezonál, mintha dobbanások lennének a vers szívében, amelyek egy belső dilemmát dobnak vissza, újra meg újra.
Ez a tripla ismétlés interferencia-jellegű: minden „kétség” egy új hullám, ami nem teljesen elnyomja az előzőt, hanem vele együtt rezeg. A rezonancia létrehozza a vers belső zenei struktúráját, amely nem nyugtat, hanem feszültséget tart fenn, miközben nem engedi, hogy a kétség fásultságba fulladjon.
De a kérdések egymásra is vetülnek: „fiatalság? vénség?”, „készség a szépségre … merészség? reménység?”, „büntetés? vagy vétség?”, „egység? vagy kétség?”. Ezek nem független dilemmák, hanem egymásra vetítődő rétegek: egy kérdés visszhangzik a következőben, a jelentések összetorlódnak, és a lírai én mintha minden aspektust egyszerre akarna szemlélni. Ez az interferencia nem kaotikus, hanem megkomponált — egy sokdimenziós gondolkodási tér hoz létre.
A vers humanista magatartása abban áll, hogy nyitott marad. Nem determinál; nem szólít fel; nem ítél. A kérdések nem felettünk lebegnek, hanem bennünk zajlanak. Ez a belső dialógus mély emberi értéket hordoz: a kétely nem gyengeség, hanem az emberi értelem és lélek alapvető társalkodója.
A csúcspont az az esszenciális pillanat, amikor a vers újra meg újra visszatér a kétséghez:
„és ha csak kétség van mindenhol és mindig,
hogy kell akkor élni, hogy kell abban élni,
ha csak a kétség van, csak a kétség, kétség?”
Ez a három sor egyszerre súlyos és felszabadító: súlyos, mert nem tagadja a kétséget, hanem teljes erejével megengedi annak létezését; felszabadító, mert nem kényszerít választ, nem kínál hamis biztosítékot, hanem teret ad a morális választásnak: hogy kell élni ebben a bizonytalanságban?
Humánus érzelmi hullámzásként érezzük, hogy a lírai én nem adja fel a reményt, de nem menekül a kétség elől sem. A merészség, a gyöngédség, a reménység mind elhangzanak mint lehetséges partnerek ebben a belső életben.
Ivántsy Gábor vendégség? című verse nem pusztán esztétikai mű, hanem filozófiai líra. A szerző a kétely líráját írja: nem félelemből, hanem tudatosságból, felelősségből. A kérdésesség nem gyengeség, hanem az emberi lét alapja, és a vers ezt a létet ünnepli — nem feltétlenül a választ, hanem a keresést.
Érzelmileg a vers bátor: vállalja a kétség hullámait, de nem akarja lecsendesíteni őket. Szakrálisan is feszül, mert nem zárja ki a transzcendenciát; nem zár le kapukat, hanem ajtókat hagy nyitva – mindenfelé. A kérdések interferenciája és a hangzati ismétlések erősítik a vers belső zenei–lírai gazdagságát.
Ennek a versnek az ereje abban rejlik, hogy egyszerre szól belső létünkről és valami nagyobb horizont lehetőségéről: a „vendégség” nálunk nem végállomás: állapot, átmenet, meghívás a folyamatos lét-keresésre.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
13 Responses
„a kínok mellett ott van
a számtalan gyönyör és szépség!”
Kedves Gábor!
Választhattam volna mást is, de minden kérdést még se ollózhattam ki. Éhség a jóra, gyöngédség. Jó kérdések. Mikor éppen mi. Amikor az ember boldog, akkor a gyönyör és a szépség, de jöhet kétség, mégis vágyni kell a gyöngédségre és a jóra. Élni kell az élet nyújtotta lehetőségekkel.
Szeretettel: Rita
kedves Rita, köszönöm kedves, értő szavaidat! Gábor
Kedves Gábor!
Tetszett versed! Brillíroztál a szavakkal, bírkóztál a bizonytalannal, örlődtél kétségeid miat!
Nem ez az első nem hagyományos formában írt versed. Lám ez a kisérletező szellem is arról árulkodik, hogy milyen ifjú vagy még! Ha kérdezik korod, mond, hogy 25 éves vagy!
Üdvözlettel
Antal
kedves Antal, jól estek dicsérő szavaid – ez nem kétség (👍🏼, 🤗, 🙋).
igazából nem is tudom, hogy hogy is kellene „hagyományos” formában verset írni. lesszé passzé (na jó, „laissez-passer”): had jöjjön, ami és ahogy jönni akar. azt hiszem, „kreatív írás szakmailag” a szabadvers forma áll legközelebb hozzám.
huszonötévesként pedig eléggé kisöccse lennék a lányomnak…
de félre a tréfával: vers ide, vagy oda, nemigen gyötörnek kétségek, inkább csak kérdések fogalmazódnak meg bennem gyakran, a kétségekkel kapcsolatban egészen más időben, témában, helyzetben például így: https://irodalmiradio.hu/2024/06/05/semmi-ketseg/
üdvözlettel: Gábor
Kedves Gábor, kedvelem eme „kommentből” lett versedet. Örülök az inspirálódásnak… 🙂
A földi lét sokunkat foglalkoztat. Mindenféle kín, bánat és gyötrődés ellenére, hálás vagyok, hogy akár vendégként e lét csodáit is megtapasztalhattam…
Üdvözlettel, Zoé.
✅
Kedves Gábor!
Végiggondoltam magamban a kérdéseket, átéreztem őket. Megérintett a kérdések/létkérdések sokfélesége, egymással való kapcsolata/összeszövődése, tartalmi mélysége… majd a befelé fordulás, hallgatás, megélés és ülepedés után kopogtatott bennem a „homo ludens” egy versikével:
Ha az elme zsúfolásig tele,
álljunk meg egy percre.
Lélegezzünk nagyot,
bámuljuk a napot,
lóbáljuk a lábat,
ugrálhatunk párat.
Örüljünk a létnek:
az öröm nem kétked.
Előjön az érzelem,
fut utána értelem,
kézen fogja: Jer velem!
Lélegeznek nagyot,
bámulják a napot,
lóbálják a lábat,
ugrálnak egy párat.
Örülnek a létnek:
az öröm nem kétked.
Köszönöm. Zoé
kedves Zoé,
hihetetlenül jó érzés lehet, amit a kavics érez, amint rövid szárnyalás után vízbe érkezik. a kavics, akit dermedt kőként csak úgy elhajított – útjára indított valaki, egy pillanatra életre kél, csobbanva bukdácsol egy kicsit, majd, miközben süllyedni kezd, megtermékenyítve a fogadó „közeget”, maga körül hullámokat, hullámokat és hullámokat szül, hullámokat, amik élő üzenetként viszik tovább a termékenyítő energiát, azt, amit az a bizonyos valaki, magából kiszakítva adott át neki.
azért gondolom így, mert nekem is nagyon jó érzés megtapasztalni útjára engedett gondolataim csobbanó életrekelését és továbbgyűrűzését…
„én és a kavics. kik örülnek a létnek.
mert az öröm ilyen. az öröm nem kétked!”
(Homo Prudens)
köszönettel: Gábor
kedves Mindenki,
nem kis örömömre ez az írásom került be az Irodalmi Rádió blogszerzőinek „Árcédulás boldogság” című, 2025. évi antológiájába. köszönet érte!
Gábor
Kedves Gábor!
Szeretettel gratulálok!
Rita
Örömmel gratulálok, kedves Gábor!
Zoé
ez a vers időközben megjelent ennek a Zoéval közösen készített írásunknak a részeként is:
https://irodalmiradio.hu/2025/11/14/ecce-homo-sapiens/
ezt az írásomat most, utólag, egy recenzióval is kiegészítettem.