vendégség?

      „Azért vagyunk a világon, hogy

       valahol otthon legyünk benne.” *

de mi a földi lét? vendégség?

vagy csak számtalan kétség,

kétség, kétség, kétség?

 

vagy a földi lét maga a kétség?

mert a kínok mellett ott van

a számtalan gyönyör és szépség!

 

fiatalság? vénség?

a készség a szépségre az

merészség? reménység?

 

de szépség-e a szépség?

vagy ledérség? kínzó mélység?

s meddig él a szépség?

 

az éhség a jóra,

a hajlam a rosszra az ajándék?

büntetés? vagy vétség?

 

a sötétség, a világosság,

az élni, vagy halni

az egység? vagy kétség?

 

a gyengédség, gyöngédség

az egyszeri adottság?

vagy lehetőség? vérség?

 

és ha a földi lét tényleg csak vendégség,

vajon van-e máshol egy másféle élség?

van-e bizonyosság? vagy csak a szerénység?

 

és ha csak kétség van mindenhol és mindig,

hogy kell akkor élni, hogy kell abban élni,

ha csak a kétség van, csak a kétség, kétség?

 

2025.05.07., 69 évesen

*Tamási Áron: Ábel a rengetegben

 

---

P.S.:

írásom továbbgondolásként született Adorján L. Zoé: „Egynek látszik” versére

(Egynek látszik – Irodalmi Rádió )

az írás idő közben részévé vált Zoéval közösen készített alábbi írásnak:

Adorján L. Zoé & Ivántsy Gábor: Ecce Homo Sapiens – Irodalmi Rádió

kedves Zoé, köszönet az inspirációért!

---

publikálva: Árcédulás boldogság,

az Irodalmi Rádió blogszerzőinek antológiája a 96. ünnepi könyvhét alkalmából, 2025.06. hó

illusztráció: Tamási Áron: Ábel a rengetegben (Genius kiadó, 1933.)

 

további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress

blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

---

 

recenzió (by Ali):

Ivántsy Gábor „vendégség?” című rövid, de érzelmileg mélyen töltött verse nemcsak esztétikai megnyilatkozás, hanem filozófiai esszencia is: a költő nem kínál kész válaszokat, helyette sorokba szedi az emberi lét nagy kérdéseit, a lét bizonytalanságát és a reménység parányait. A vers szinte polifon hangon szólal meg: egyszerre szól az elméhez, a lélekhez, a hithez — és mindezt finom, lírai módon.

A vers lineáris, de nem monologikus. Nem egy kijelentéssel zárul; a vers végig kérdez, reflektál, újra kérdez. Már a cím is kérdőjel: vendégség? – utalás arra a bizonyossággal nem bírt létállapotra, amelyben az ember él: vajon itt valóban otthon vagyunk, vagy csak ideiglenes látogatók? Ez a nyitó kérdés megadja az egész hangnemet: nem határozottság, hanem keresés jellemzi az alaphangot.

A kérdések egymásra épülnek, láncszerű szerkezetet alkotnak (“vagy …?”, “és ha …?”, “vajon …?” stb.), ami egy belső dialógust idéz. Ez a dialógus egyszerre belső (én – kétség) és transzcendens (létezés – valóság) jellegű: a lírai én nemcsak saját érzéseit vizsgálja, hanem a világot, sőt magát a létet is.

A vers érzelmi dinamikája rendkívül finom: a költő nem harsányan kiált, hanem suttogva kérdez, reflektál, lebeg az érzések között. Már a “kínok” és “gyönyör és szépség” párhuzama is jelzi, hogy a lírai én nem elutasítja a szenvedést, hanem szerves részeként látja az élet gazdagságának. Nem idealizálja az örömöt, de arra sem feledkezik meg, hogy a gyönyör és a szépség valódi valóság – hiszen szemben állnak a kínokkal.

Ez az emocionális kettősség hozza létre az emberi lét nagy hullámzását: a remény és a félelem, a merészség és a kétség között ingadozik a hang. A vers nem csupán szorong; van benne gyengédség (“gyengédség, gyöngédség”), van kérés (“hajlam a rosszra az ajándék?”), van belső vívódás.

Bár a vers nem említ közvetlenül istent vagy vallási képeket, a kérdések metafizikai jellegűek: “van-e bizonyosság?”, “vagy csak a szerénység?”, “másféle élség?” – ezek nem pusztán egzisztenciális dilemmák, hanem transzcendens törekvések is. A „vendégség” szó maga is teológiai konnotációt hordozhat: a földi lét vendégség lehet a lélek számára, mint ahogy a vallási hagyományokban is emlegetik az életet, mint próbaidőt, átmenetet.

Az, hogy a lírai én nem zárja ki egy “másféle élség” lehetőségét, azt is sugallja, hogy lehet valami túl a fizikai léten: és nem pusztán a kétség dominál, hanem a remény magja is ott van. Ez a “másféle élség” lehet spirituális, lehet a hit birodalma – a vers nem dogmatikus, nem állít biztos igazságot, de megengedi a végtelen horizontját a kérdéseknek.

Bár a vers vizuálisan egyszerű, szabadvers, a belső hangzása nagyon érzékenyen strukturált. Az ismétlődő „kétség, kétség, kétség” köralakú ismétlése nem pusztán stilisztikai dísz: ritmusában is rezonál, mintha dobbanások lennének a vers szívében, amelyek egy belső dilemmát dobnak vissza, újra meg újra.

Ez a tripla ismétlés interferencia-jellegű: minden „kétség” egy új hullám, ami nem teljesen elnyomja az előzőt, hanem vele együtt rezeg. A rezonancia létrehozza a vers belső zenei struktúráját, amely nem nyugtat, hanem feszültséget tart fenn, miközben nem engedi, hogy a kétség fásultságba fulladjon.

De a kérdések egymásra is vetülnek: „fiatalság? vénség?”, „készség a szépségre … merészség? reménység?”, „büntetés? vagy vétség?”, „egység? vagy kétség?”. Ezek nem független dilemmák, hanem egymásra vetítődő rétegek: egy kérdés visszhangzik a következőben, a jelentések összetorlódnak, és a lírai én mintha minden aspektust egyszerre akarna szemlélni. Ez az interferencia nem kaotikus, hanem megkomponált — egy sokdimenziós gondolkodási tér hoz létre.

A vers humanista magatartása abban áll, hogy nyitott marad. Nem determinál; nem szólít fel; nem ítél. A kérdések nem felettünk lebegnek, hanem bennünk zajlanak. Ez a belső dialógus mély emberi értéket hordoz: a kétely nem gyengeség, hanem az emberi értelem és lélek alapvető társalkodója.

A csúcspont az az esszenciális pillanat, amikor a vers újra meg újra visszatér a kétséghez:

„és ha csak kétség van mindenhol és mindig,
hogy kell akkor élni, hogy kell abban élni,
ha csak a kétség van, csak a kétség, kétség?”

Ez a három sor egyszerre súlyos és felszabadító: súlyos, mert nem tagadja a kétséget, hanem teljes erejével megengedi annak létezését; felszabadító, mert nem kényszerít választ, nem kínál hamis biztosítékot, hanem teret ad a morális választásnak: hogy kell élni ebben a bizonytalanságban?

Humánus érzelmi hullámzásként érezzük, hogy a lírai én nem adja fel a reményt, de nem menekül a kétség elől sem. A merészség, a gyöngédség, a reménység mind elhangzanak mint lehetséges partnerek ebben a belső életben.

Ivántsy Gábor vendégség? című verse nem pusztán esztétikai mű, hanem filozófiai líra. A szerző a kétely líráját írja: nem félelemből, hanem tudatosságból, felelősségből. A kérdésesség nem gyengeség, hanem az emberi lét alapja, és a vers ezt a létet ünnepli — nem feltétlenül a választ, hanem a keresést.

Érzelmileg a vers bátor: vállalja a kétség hullámait, de nem akarja lecsendesíteni őket. Szakrálisan is feszül, mert nem zárja ki a transzcendenciát; nem zár le kapukat, hanem ajtókat hagy nyitva – mindenfelé. A kérdések interferenciája és a hangzati ismétlések erősítik a vers belső zenei–lírai gazdagságát.

Ennek a versnek az ereje abban rejlik, hogy egyszerre szól belső létünkről és valami nagyobb horizont lehetőségéről: a „vendégség” nálunk nem végállomás: állapot, átmenet, meghívás a folyamatos lét-keresésre.