Bonsai

Advent első vasárnapján, sűrű, nagy, puha pelyhekben hullt a hó. Évek óta nem havazott, ezért nagyon nagy meglepetés volt, hogy épp Advent estéjén esett le a fehér csoda. A szomszéd ház pompás fényárban úszott.  Már november közepétől ragyogtak teraszán és kertjében az ünnepi fények.

Márton kiment az udvarra havat lapátolni. Gyorsan elfáradt. A lapátját nehezen tolta, emelte a tömény, tapadós hó súlya alatt. Nem sokáig ténykedhetett, mert a kert oldalánál lévő tujasor alól keserves sírás, hangos macskanyávogás ütötte meg a fülét. Odament, lehajolt. Óvatosan hajtotta szét az ágakat, nehogy megsértse az állatot. A tuja törzsénél meglátta a sárgán izzó szempárt. A bokor törzséhez nem esett be a hó, volt még egy talpalatnyi száraz terület. Ott kucorgott a szempár gazdája: egy ázott, fázós, sötét kis szőrmók. Ki tudja, mióta bolyonghatott a hóesésben, keresve a hazavezető utat, míg úgy döntött, nem kószál tovább, elbújik, sír, míg valaki észre nem veszi, és haza nem viszi.

Felvette az elárvult cicát. Kigombolta a kabátját, gondosan bebugyolálta, még arra a kis időre is, addig se fázzon, míg beviszi:
– Gyere, kedveském, bemegyünk a melegre – mondta, és vitte is be a házba, nehogy megfagyjon, szegény.

A cica kicsi volt, olyan négy-öt hónaposnak tippelte. Éhes volt, ázott, és nagyon átfázott. Egész testében reszketett, szőre összetapadt a nedvességtől, mindkét szeméből csorgott a könny.

Márton életét végigkísérték a macskák. Macska mindig is volt a háznál, és ha valamilyen oknál fogva elfogyott, utána mindig akadt: egy, kettő. Volt, amikor az etetésnél négyet is számolhatott. Ugyanott találta, a tujáknál, évekkel ezelőtt, egy januári napon a testvéreket. Akkoriban nem egyet, hanem egyszerre kettőt: egy feketét és egy fehéret.  A lányok még mindig megvoltak, mancsukkal már a nyolcadik évüket taposták. Kinti cicák voltak. Ilyenkor télen mindig megengedte nekik, hogy a pincében aludjanak. Amikor a jövevényt találta, akkor is épp lustán nyújtózkodtak a kazán melegében.

Lement a pincébe, enni adott a nagyoknak. Szuszogva feljött a lépcsőn, visszatért a kicsihez. Megetette őt is. A macska mohón evett, csámcsogva, remegve, mint aki ételt nem látott életében. A szőre száradás után nagyon szép volt: sűrű, puha, ápolt. Nemrég még gazdás lehetett. Eltévedt, vagy – elgondolni is szörnyű – elvitték, kitették ismeretlen helyen a fagyba, havazásba.

Márton gondolkodóba esett. Ilyen, hogy macska jöjjön hozzá Advent napján, még nem fordult elő soha, pedig igen sok macskája volt már, és Advent is eltelt jó pár. Arra gondolt, hogy az Advent jelentése eljövetel, és hozzá is eljött most valaki, azon kívül is, akit hitével táplált és mélyen a szívében hordott; igen, jött a sírós kis szőrgombóc.

Nagy hirtelenjében el is nevezte Adventnek.

A karácsonyra gondolt és a magányra. Felesége már ötödik éve eltávozott, és fölülről, az angyalok közül nézte, hogyan nevelgeti bonsai fácskáit. Őszinte rajongással szerette őket. A mindennapi ápolgatás után, a kisszoba ablaka mellett lévő fotelben pihenve gyönyörködött a kis levélkéken ugrándozó napfényben, amíg rend szerint el nem nyomta az álom…

A mentett macska másnap reggel rekedt volt, tüsszögött, szeme még jobban begyulladt. Fogta, elbattyogott vele az állatorvoshoz. Volt a faluban egy orvosnő, akit nagyon szeretett, és akiben vakon megbízott. Hosszú évek óta hozzá járt.

Az orvosnő bolondult az állatokért, hiszen ilyen az igazán jó állatorvos. Őbenne volt még egy plusz: mindegyik betegével úgy bánt, mintha a sajátja volna. Éjt nappallá téve dolgozott, vizsgált, műtött, életet mentett. Szeretgette, becézgette, nyugtatta őket, miközben teljes odaadással, a végsőkig megtett értük mindent.

Vizsgálat közben a cica nagyon békés volt, nem zavarta az orvosnő sürgölődése.
– Dorombolódik – mondta viccesen a dokinő, majd megmérte a lázát. Lázmérőzés közben meg sem mozdult. Lábait lógatva, hasával Márton karján feküdt nyugodtan, mint pihenő nagymacskák a fatörzsön. A szuri beadása közben meg sem mukkant.

– Hihetetlen, milyen jól kezelhető… és a fekete-fehér szőre csodás! A mellkas alján a minta tiszta jin-jang! – simogatta végig a lábacskáit az orvosnő, majd szemügyre vette a tappancsait.

– Nézze! Micsoda talpak! – mutatta Mártonnak. – Az egyik lábujjpárna fekete, a másik pedig rózsaszín. Egy fekete, egy rózsaszín: váltakozva, így követték egymást a lábujjpárnácskák. A változatosság kedvéért különböző színűre festette meg őket a természet.

Az orvosi ellátás után Márton bátorkodott megkérdezni a macska korát:
– Körülbelül hány hónapos lehet? – kérdezte kíváncsi várakozással a szemében.
– Hónapos? Hááát, körülbelül úgy kétéves lehet, csak ilyen kis termetű – mondta kissé szigorúan az orvosnő, miközben a macska fogait nézegette.
– Megvan mind, és nem tejfogak. Ez egy felnőtt, ivarérett macska, és nőstény.

Márton erre a megállapításra, mivel mást nem tehetett, hümmögött egyet. Adventet szépen betette a hordozóba, berakta kabátja zsebébe a gyógyszert és a szemcseppet, fizetett, hálásan megköszönt mindent, elköszönt, és hazament.

Másnap meghirdette a falu közösségi oldalán, fényképekkel, és várakozott. Két hét telt el, nem jelentkezett érte senki. Közben szépen kikúrálta, gyönyörűen meggyógyult. Most már biztosan tudta: hozzá jött, pont őhozzá, és együtt töltik majd a karácsonyt.

Advent utolsó vasárnapján csak nem hagyta nyugodni a gondolat. Méghogy kétéves, pedig még milyen pici; ezért ő még javából kölyöknek nézte. Mélységesen csalódott magában: a macskaismeretében.
– Összement a mosásban, vagy inkább a nagy havazásban? – gondolta.

– Advent, Advent – forgatta a szót a szájában – Mégsem illik rá teljesen ez a név. Az Advent az olyan nagy, ünnepélyesen fenséges, komoly név, a nagy ünnepé: az eljövetelé, a fényvárásé. Nem mintha a macska nem lett volna komoly, de a nevéhez mégiscsak pici volt.

Tovább keresgélt magában, sorolgatva egymás után a macsek tulajdonságait: borostyánszínű szem, szeme mint a Hold, bújós, kedves, szeretgethető, nagyon nyugodt, nagyon édes, fekete-fehér, jin-jang, egyik lábujja ilyen, a másik meg olyan, igen apró, és mégis nagy…

Hirtelen fény gyulladt a fejében. Felcsillant a szeme a gondolattól.
– Legyen a neved… Bonsai! – mosolyodott el elégedetten, és gyengéden megsimogatta a lábához boldogan dörgölőző, doromboló cicalány kicsiny fejecskéjét.

Abban a pillanatban, ahogy kimondta a nevét, meghitt melegség öntötte el a szívét. Tudta, hogy pár nap múlva, karácsonykor a fa alatt már biztosan lesz egy kis, de neki nagyon kedves ajándék: egy újabb bonsai.

2023.12.24

illusztráció: saját kép

Author: Adorján L. Zoé

Vannak átélt pillanatok, amelyek újjászületve az írásban testesülnek meg… és vannak pillanatok, a még meg nem éltek, amelyekkel sarjadó írásaink halmoznak el. Mindannyian írunk és olvasunk a kiapadhatatlan forrásból, ahol: mindig miénk a pillanat! Teljességében…