A kávé már kihűlt, mire Anna észrevette. Egy ideje csak kevergette, és hallgatta Hildát, aki egyre lendületesebben, egyre gyorsabban beszélt, mintha attól félne, hogy ha megáll és elveszíti a fonalat, valami jóvátehetetlen történik.
– Nem olyan, mint a többiek – mondta. Hangjában túlfűtött érzések vibráltak.
– Tudom, hogy mindenki ezt mondja, de ő más. Csak most bonyolult neki. Sok minden van körülötte.
Anna bólintott. Nem kérdezett közbe, nem mondott véleményt, bár a válaszok erősen zajongtak a fejében.
– Azt mondta, hogy fontos vagyok neki. Csak… idő kell. És én ezt megértem. Nem akarom sürgetni.
Anna kinézett a kávéház ablakán. Tekintete elidőzött az utcán siető embereken, akik egymásra sem nézve haladtak céljuk felé. Próbált Hildára figyelni, kizökkenni a saját gondolataiból. A lány kezén akadt meg a tekintete. Hilda beszéd közben néha megérintette a telefonját, mintha attól tartana, hogy lemarad valamiről.
– Tudom, hogy vannak más nők is – tette hozzá halkan, de aztán gyorsan folytatta. – De az nem ugyanaz. Én érzem. Amikor velem van, teljesen más. Szeret engem.
Anna megkeverte a kávét, pedig a cukor már régen elolvadt benne. Érezte, hogy mondania kellene valamit, ami elgondolkodtatja Hildát. De mit is?
– És ezzel meg tudsz békélni? – kérdezte.
Hilda felnézett, mintha nem számított volna a kérdésre.
– Most még igen. Vagyis… igen. Mert tudom, hogy ez változni fog. Csak ki kell várni.
Egy pillanatra csend lett. A kanál halk koccanással ért a csésze falához.
Anna ismét kinézett az ablakon. Egy férfi állt a zebránál, a telefonját nézte, majd elindult, amikor zöldre váltott a lámpa. Eszébe jutott egy másik utca, egy másik délután. Az egykori érzés, hogy döntenie kellene. A félelem, hogy valami hamarosan eldől magától, csak még nem lehet tudni, merre. Ő pedig csak vár, tehetetlenül…
Az örök bizakodás. A szerelemnek hitt érzés.
– És ha nem változik? – kérdezte végül.
A lány vállat vont, de mosolygott.
– Fog. Én ismerem őt.
Anna hirtelen visszazökkent a jelenbe, és Hilda szemébe nézett. Ugyanez a mondat. Ugyanez a bizonyosság. Akkor is így hangzott, amikor ő mondogatta magában.
Hilda közelebb hajolt.
– Te mit tennél?
Anna nem válaszolt azonnal. Szeretett volna hinni Hilda álmában, de a józan esze és a saját tapasztalata mást sugallt.
– Nehéz ezt kívülről megmondani – felelte. – Amikor az ember benne él egy ilyen reményben, egészen másképp lát mindent.
– Igen – bólintott Hilda gyorsan. – Pontosan.
Anna szomorúan elmosolyodott.
– Lehet, hogy igazad van. De gondold át, kérlek, azt is, hogy közben mit teszel saját magaddal.
A lány fellélegzett, mintha megerősítést kapott volna. Mintha csak az első mondatot hallotta volna meg.
Anna legszívesebben megóvta volna valamitől, aminek a nevét talán Hilda még nem ismerte.
A pincér elvitte az üres csészéket. A kávéház zaja egy pillanatra közelebb húzódott, aztán ismét távolabb került. Hilda már másról beszélt, de a mondatai szétesőben voltak, mintha elveszett volna belőlük a lendület.
Anna hallgatta, de közben egy másik mondat járt a fejében. Sok évvel ezelőtt hangzott el, egy másik asztalnál, az ő szájából.
Csak idő kell.
Hilda végül elhallgatott.
– Szerinted bolond vagyok, hogy az érzéseimet követem? – kérdezte hirtelen.
Anna megrázta a fejét.
– Nem. Nem vagy az.
A lány sokáig nézte, mintha még várna valamit. Aztán bólintott.
– Akkor türelmesen kivárom. Mert rá fog jönni… – mondta egyszerűen.
Anna nem válaszolt. Ismét az ablak felé fordult. Tudta, hogy bármit mondana, süket fülekre találna. Odakint már sötétedett, a kirakatok fénye tükröződött az üvegen. Egy pillanatra elöntötte a régi érzés: amikor ugyanígy hajolt előre valaki felé, és ugyanígy hitt valamiben.
Hilda telefonja megrezdült. A lány rápillantott.
– Ő az – súgta megkönnyebbülten. – Köszönöm, hogy meghallgattál.
Választ sem várva felkapta a kabátját. Gyorsan elköszönt és már futott is az ajtó felé. A gondolatai már máshol jártak.
Anna kért még egy kávét. Nem volt kedve elindulni.
A zsebében megcsörrent a telefon. Nem vette elő azonnal. Már azelőtt tudta, ki az, hogy megnézte volna.
Végül mégis rápillantott a kijelzőre.
Egy név, amelyet már túl sokszor látott felvillanni.
Egy hívás, mindig akkor, amikor a másiknak éppen megfelelt.
Az ablak üvegében Anna a saját arcát látta. Egy pillanatra mintha az a régi nő nézett volna vissza rá, aki még mindig csak várt.
Lassan visszacsúsztatta a telefont a zsebébe.
Nem hívta vissza.
Author: Császár-Kosztich Éva
Császár-Kosztich Éva vagyok, Kaposváron élek. Az emberi történetek, a szavakban rejlő varázslat és az emberi lélek titkai egész életemben közel álltak hozzám, az írás azonban az utóbbi években vált igazán fontos önkifejezési formámmá. Első könyvem A születés misztériuma címmel jelent meg. Írásaimban többféle világ találkozik. Novelláim egy része hétköznapi emberi helyzetekből, emlékekből és apró megfigyelésekből születik. Azok a pillanatok érdekelnek, amelyek mellett gyakran észrevétlenül haladunk el, pedig egy egész emberi sors rejtőzhet mögöttük. Más írásaimban a látható valóság határai kitágulnak. Szívesen kalandozom a mágikus realizmus, a látomásos fantasztikum, a fantasy és a sci-fi határvidékein, ahol a hétköznapi valóság olykor észrevétlenül összefonódik a belső, spirituális vagy digitális világokkal. Meséket is írok gyermekeknek és felnőtteknek. Ezekben a természet alakjai, a felhők, a növények és az állatok gyakran emberi érzéseket hordoznak, és a maguk különös módján segítenek rátalálni valamire, amit a mindennapi életben elveszítettünk. Nem szeretném egyetlen műfaj vagy témakör határai közé szorítani magam. Hol egy busz ablakából figyelt emberi sors, hol egy gyógyító erdő, egy erőállat vagy egy másik valóság indít el bennem egy történetet. Bár különböző világokról írok, valamennyi alkotásomban ugyanazt keresem: mi rejtőzik a látható események mögött, hogyan találhatunk vissza önmagunkhoz, és miként őrizhetjük meg érzékenységünket egy sokszor nehezen érthető...