Terítéken

Terítéken

 

Leveszik szemfedőmet,

S tükörben látom színemet;

Sok cukrász állítja,

Imádják a krémemet.

Este van az étteremben,

Úgy látszik telt ház;

Töltelékem senkinek se kell,

Pedig nem romlott a máz.

 

Bejön néhány hölgy,

Egy üres asztalt foglalnak el;

Fel is figyelek rájuk,

Mind a két gyöngyszememmel.

A pincér sietve rohan,

S én ide érzem illatukat;

Eltelik pár csodával teli perc,

S kihozzák az italokat.

 

Mutogatnak rám,

S közben hangosan nevetnek;

Nem tudom miért ez minden,

Tán elrontották testemet?

Újra megjelenik közöttük,

Az egyik csinos pincér;

S a szőke hajú csoda,

Rám mutogat, engem kér.

 

Utazom, imbolygok,

Egy erős, s ügyes kézen;

Gyönyörűek, s csinosak a lányok,

De nem tudom, mit vétettem kérem.

Lehet, tetszem nekik?

Talán még sem vagyok tökéletlen?

Amivel mostan felszeletelnek,

Az pedig koránt sem életlen.

 

Megízlelnek engem,

És már javában kóstolnak;

Valakinek íztelen vagyok,

S vannak, akik bókolnak.

De egyiküknek úgy látom,

Már félre lettem téve;

Semmire sem fáj a foga,

Csak a habra, és krémre.

 

A szőke és kék ruha,

Ma nem egy jó párosítás;

Nem is egy pincér rohan ide,

Hanem kis híján száz.

Asztalokat hoznak,

S már látom, jönnek társaim;

Mi történik én velem?

Halál jön és guillotine?

 

Újabb mézédes étkek,

Vernek tanyát az asztalon;

Érzem ebből lesz nekem most,

Igazán nagy gondom, bajom.

Valaki elfogyasztott látom,

S valaki látom nem;

Ők csak nevetgélnek tovább,

Nekem meg tán ennyi volt az életem.

 

De valami történik,

Újra jön a főúr;

Gondolhattam volna ki szólt,

És persze, hogy a fő úr.

Darabjaimat külön látom,

De nem tudom hová visznek;

Távolodom az asztalomtól,

Ők meg egyre jobban nevetnek.

 

Át a lengőajtón,

Majd egyenest a kukába;

Miért nem kellettem nekik?

Minden hiába.

Lehet már senkinek, se kellek?

Ennyi volt az életem?

De legalább tudom milyen érzés,

Ott lenni a terítéken.

 

2014.08.17.