kedves Rita, igen. illetve nem. vagyis inkább talán, ám minden bizonnyal, viszont lehet, hogy mégsem.
azt hiszem, ezzel össze is foglaltam a mondanivalóm lényegét.
sosem gondoltam volna, hogy írni fogok. pontosabban, sosem gondoltam, hogy csak úgy, nem célzottan, hanem csak azért, hogy megörökítsem a gondolataimat fogok írni. azt meg pláne nem, hogy írásokat fogok, írásaimat fogom nyilvánosságra hozni. úgynevezett „vallomásokat”, mert minden személyes töltetű írás szerintem egyfajta vallomás: vallomás tettekről, meg nem tettekről, kapott és adott sebekről, érzett, átérzett, vagy meg nem érzett érzésekről, érzelmekről, örömökről, bánatokról, csalásokról és csalatásokról.
kezembe akadt egy ezektől eltérő meglátás-megközelítés: a „trauma-nosztalgia” definícióját olvasgatva kiderült, nem annyira a kibeszélés, hanem sokkal inkább a kiírás, illetve az ehhez szükséges belső átélés, átérzés, majd leírt megfogalmazás segít a régi, nyomasztó emlékek feldolgozásában, elfogadásában és lezárásában. minél előbb, annál jobb, de sohasem késő, mert jobb későn, mint soha…
nekem bevált. a réges-régi „verseimben” rejtőző, negyven-ötven évvel ezelőtt megfogalmazódott örömök és bánatok utólag átolvasva – átélve, majd közzé téve megmagyarázták, kisimították, kiegyensúlyozták egymást. akkor is, attól függetlenül is, hogy olvassa-e, olvasta-e az, akinek szóltak, vagy bárki más.
hisz a saját érzéseim, gondolataim mégiscsak az én belső kincseim:
… „én voltam a kincs, a saját kincsem, a mások kincse, az elveszett varázs …
… az emlékeim én vagyok, az emlékeim élnek, mert azok a részeim, hogy is felednélek?
az emlékeid én vagyok, az emlékeid élnek, mert azok a részeid, hogy is felednének?”…
egy kicsit rövidebb történettel szolgálnék. merthogy a tejbegyűjtő „rozsdamentes fémkanna” a valóságban egy többnyire erősen ütött-kopott alumínium tejeskanna volt mifelénk. hozzánk viszont egy kisebb, 10 literes ilyen kanna került, s mivel nagyapám méhészkedésből tartotta el a családot, Mézes Kanna lett a a becsületes neve (mert a mézesbödön és a mézescsupor nevek már foglaltak voltak ugyebár…)
egyszer apám életünk első, NDK -s nászbeszerzéses bőröndjét kölcsönvéve ment a mézért, s út közben a kanna füle belülről áthasította a bőröndünket. hát, megsirattuk. ja, és éveken keresztül nem volt hajlandó a nejem mézet enni…
amúgy volt (tán még most is megvan) egy barna zománcos tejeskannánk is. az pedig némi továbbképzés után hivatást változtatott: jobb nyári napokon sört cipeltem benne a makkosi templom tövében akkor még működő kocsmából a hétvégi házunk vendégeinek. most már bevallhatom: a velem küldött borravaló többnyire nálam maradt. kellett az üzemanyagköltségre…
érdeklődéssel olvasom beszélgetéseteket.
szerintem az, aki ír, az a saját nyelvén beszél, az, aki olvas, az a saját nyelvén ért. azok, akik képesek nyitottnak lenni, többnyire azok képesek kiadni és/vagy befogadni a másik nyelvén érzéseket, gondolatokat.
de létezik egy harmadik lehetőség is, az pedig az interpretálás: egy harmadiktól hallani azt a szót, amit egy másik valaki küld, és úgy befogadni (vagy elutasítani) azt. igen, ez az előadóművészet: a köztes nyelv az író/szerző/alkotó és az olvasó/hallgató/néző között.
nehéz feladat. nekem például nemigen sikerült: így lettek a mesék helyett a „Papa, igazmesét mondjál” történetek, mostanában pedig az „igazverset írjál” késztetés…
kedves Rita, jó volt ezt az írásodat (is) olvasni.
üdvözlettel: Gábor
kedves Rita,
néha azért jó az elmerengés is.
amúgy, egyetértve verseddel, íme az én megfogalmazásom:
https://irodalmiradio.hu/2024/12/15/nincs-ami-volt-van-ami-van-lesz-ami-nincs/
üdvözlettel: Gábor
kedves Rita, igen. illetve nem. vagyis inkább talán, ám minden bizonnyal, viszont lehet, hogy mégsem.
azt hiszem, ezzel össze is foglaltam a mondanivalóm lényegét.
sosem gondoltam volna, hogy írni fogok. pontosabban, sosem gondoltam, hogy csak úgy, nem célzottan, hanem csak azért, hogy megörökítsem a gondolataimat fogok írni. azt meg pláne nem, hogy írásokat fogok, írásaimat fogom nyilvánosságra hozni. úgynevezett „vallomásokat”, mert minden személyes töltetű írás szerintem egyfajta vallomás: vallomás tettekről, meg nem tettekről, kapott és adott sebekről, érzett, átérzett, vagy meg nem érzett érzésekről, érzelmekről, örömökről, bánatokról, csalásokról és csalatásokról.
aztán lám, mégis.
pszichológia? családállítás? önszuggeszció? hipno-guruzás? vallás? transzcendenciák?
kezembe akadt egy ezektől eltérő meglátás-megközelítés: a „trauma-nosztalgia” definícióját olvasgatva kiderült, nem annyira a kibeszélés, hanem sokkal inkább a kiírás, illetve az ehhez szükséges belső átélés, átérzés, majd leírt megfogalmazás segít a régi, nyomasztó emlékek feldolgozásában, elfogadásában és lezárásában. minél előbb, annál jobb, de sohasem késő, mert jobb későn, mint soha…
nekem bevált. a réges-régi „verseimben” rejtőző, negyven-ötven évvel ezelőtt megfogalmazódott örömök és bánatok utólag átolvasva – átélve, majd közzé téve megmagyarázták, kisimították, kiegyensúlyozták egymást. akkor is, attól függetlenül is, hogy olvassa-e, olvasta-e az, akinek szóltak, vagy bárki más.
hisz a saját érzéseim, gondolataim mégiscsak az én belső kincseim:
… „én voltam a kincs, a saját kincsem, a mások kincse, az elveszett varázs …
… az emlékeim én vagyok, az emlékeim élnek, mert azok a részeim, hogy is felednélek?
az emlékeid én vagyok, az emlékeid élnek, mert azok a részeid, hogy is felednének?”…
( https://irodalmiradio.hu/2024/05/06/az-vajon-hova-lett-hol-van/ )
Gábor
( https://irodalmiradio.hu/2024/05/06/az-vajon-hova-lett-hol-van/ )
Köszönöm, kedves Zoé. jó volt olvasni, majd meghallgatni néhány darabot:
az egyik lemez (Vol. III:) lejátszási listája …
https://www.youtube.com/playlist?list=OLAK5uy_lihxcVVTvFb_7yj0UZjTo1sK0ByB-KkKw
Gábor
kedves Mindenki,
nem kis örömömre ez az írásom került be az Irodalmi Rádió blogszerzőinek „Árcédulás boldogság” című, 2025. évi antológiájába. köszönet érte!
Gábor
kedves Rita,
örülök, hogy ígéretednek híven máris megérkeztél a női „csapatba”!
mit is mondhatnék: tökéletes kezdés.
„Mert kell a testnek az a tűz, a láng, elveszni vele benne,
porrá égni e tékozló, vad, gyötrő, vágyott élvezetbe”
aztán, mielőtt válaszrímekre ragadtattam volna magam, csak utánanéztem a neten a felmerülő kérdésnek: és kik is a „férfi szirének”?
az első felkínálkozó válasz a briliáns szerintem:
https://www.gyakorikerdesek.hu/ezoteria__termeszetfeletti-lenyek__10609761-van-a-szirennek-ferfi-megfeleloje
de erről milyen verset írjak?…
Gábor
mert „a szem a lélek tükre”,
azzal nézzünk szemtől szembe,
nézünk, vagy tán látunk is?
nézzünk, s közben lássunk is…
Gábor
„Elmondanám, el én, ha igaz lenne”:
de hisz elmondtad, szép emlékek után
kutatva, de hiába epekedve…
Gábor
kedves Antalió,
először is boldog antali névnapot!
egy kicsit rövidebb történettel szolgálnék. merthogy a tejbegyűjtő „rozsdamentes fémkanna” a valóságban egy többnyire erősen ütött-kopott alumínium tejeskanna volt mifelénk. hozzánk viszont egy kisebb, 10 literes ilyen kanna került, s mivel nagyapám méhészkedésből tartotta el a családot, Mézes Kanna lett a a becsületes neve (mert a mézesbödön és a mézescsupor nevek már foglaltak voltak ugyebár…)
egyszer apám életünk első, NDK -s nászbeszerzéses bőröndjét kölcsönvéve ment a mézért, s út közben a kanna füle belülről áthasította a bőröndünket. hát, megsirattuk. ja, és éveken keresztül nem volt hajlandó a nejem mézet enni…
amúgy volt (tán még most is megvan) egy barna zománcos tejeskannánk is. az pedig némi továbbképzés után hivatást változtatott: jobb nyári napokon sört cipeltem benne a makkosi templom tövében akkor még működő kocsmából a hétvégi házunk vendégeinek. most már bevallhatom: a velem küldött borravaló többnyire nálam maradt. kellett az üzemanyagköltségre…
Gábor
kedves Zoé és Rita,
érdeklődéssel olvasom beszélgetéseteket.
szerintem az, aki ír, az a saját nyelvén beszél, az, aki olvas, az a saját nyelvén ért. azok, akik képesek nyitottnak lenni, többnyire azok képesek kiadni és/vagy befogadni a másik nyelvén érzéseket, gondolatokat.
de létezik egy harmadik lehetőség is, az pedig az interpretálás: egy harmadiktól hallani azt a szót, amit egy másik valaki küld, és úgy befogadni (vagy elutasítani) azt. igen, ez az előadóművészet: a köztes nyelv az író/szerző/alkotó és az olvasó/hallgató/néző között.
nehéz feladat. nekem például nemigen sikerült: így lettek a mesék helyett a „Papa, igazmesét mondjál” történetek, mostanában pedig az „igazverset írjál” késztetés…
Gábor