hogy „mire gondolt a költő?” hát, az régen rossz, ha a költő gondolkodik – szerintem.
a gondolkodás, az egy másik műfaj, valamelyest tudatos tevékenység, melynek „termék” az eredménye. és ha egy vers termék, akkor akkor „VERS” -e?
igen, én is úgy gondolom, hogy nem az a fontos, hogy gondolt-e, s ha igen, mire gondolt a „költő”, hanem az, hogy az olvasó érez-e valamit, gondol-e valamit az olvasás közben. ha egy felnőttebbeknek (szóval, nem gyerekekenek) szóló írás (mert mi is az a „vers”?) elolvasásának eredménye az, hogy „ja, igen, értem”, akkor többnyire IQ -ra és sima szövegértésre gondolhatunk – de az nemigen irodalmi, kategória…
és van egy másik érdekes jelenség is a versekkel kapcsolatban: és mi van, ha az olvasó egész mást érez ki, hall ki, ért ki a versből, vagy gondol bele versbe, mint amit a „szerző”?
szerintem semmi. a vers nem egy tárgyiasult közvetlen dialógus, hanem egy egyirányú hangulati – érzelmi áramlás: „ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg”…
eleinte rácsodálkoztam, mikor egyes kommentekből kiderült, hogy hányféle és milyen rezonanciákat, értelmezéseket váltott ki egy-egy írásom. „gondolati, érzelmi rétegek” fogalmazódott meg.
és elkezdett érdekelni a dolog: hogy is van ez ezekkel a rétegekkel? hogy lesz egy masszívan szubjektív érzelmi-hangulati-emocionális látomásból (ez lenne a „VERS”) egy másik emberben megfogalmazódó másik érzelmi-hangulati-emocionális látomás? van-e, megfogalmazható-e valamilyen objektivitás a szubjektum „termése” értelmezésére?
mostanában, írásaim mögé, bebiggyeszetek egy-egy objektív, úgynevezett „recenziót”, „fülszöveget”.
ezeket nem én írom, de az én kezdeményezésemre születnek, mert érdekel, hogy egy ismeretlen, idegen „3. személy” mit, hogy és miként érthet, értelmezhet belőlük. hát, számomra elég meglepő ez a felfedezősdi…
a versszakok végén a pontok talán egy kicsit jobban megtörik a verseden végivonuló dallamot. pedig az egész leginkább egy szuszra olvasva adná át legjobban azt, ahogy az írás születhetett…
azt írod bemutatkozó soraidban: „nálam nem kell azon morfondírozni, hogy „vajon, mire gondolt a költő”, mert pontosan lehet tudni”, meg azt is: „Egyszer csak megérzem, hogy itt a pillanat, le kell ülni, leírni, ami érkezik, akár éjjel is”…
olvasva írásaidat, nekem úgy tűnik, jól kiismerted magadat. de szerintem az egyszerű, egyértelmű megfogalmazások érzésekből, érzelmekből, s azok szavakká, sorokká, mondatokká formálódásból születnek, s igenis van, akad azokon morfondírozni való, ha megérintik olvasójukat, akár szándékod volt ezt elérni, akár nem.
a verses próza pedig a szabadversen beül is egy sajátos műfaj, a soráthajlások („enjambement”) helyének, hangulatbeli elhelyezésének akár ösztönös megtalálása egyedi, egyéni stílust kölcsönöz, ami szerintem nagyon jól illik ehhez az írásodhoz (is).
mindamellett küldenék egy másfajta megközelítést is az írnivágyódás „gyötrelmeiről:
kedves Rita,
… , hát igen. bár igaz, „verziónak” ez kicsit kevés lenne. „Az ember tragédiája”, mint kifejezés beidézése inkább csak amolyan „hangulati aláfestés”, s egyúttal ironikus utalás is a férfi – női kapcsolatokra…
hogy „mire gondolt a költő?” hát, az régen rossz, ha a költő gondolkodik – szerintem.
a gondolkodás, az egy másik műfaj, valamelyest tudatos tevékenység, melynek „termék” az eredménye. és ha egy vers termék, akkor akkor „VERS” -e?
igen, én is úgy gondolom, hogy nem az a fontos, hogy gondolt-e, s ha igen, mire gondolt a „költő”, hanem az, hogy az olvasó érez-e valamit, gondol-e valamit az olvasás közben. ha egy felnőttebbeknek (szóval, nem gyerekekenek) szóló írás (mert mi is az a „vers”?) elolvasásának eredménye az, hogy „ja, igen, értem”, akkor többnyire IQ -ra és sima szövegértésre gondolhatunk – de az nemigen irodalmi, kategória…
és van egy másik érdekes jelenség is a versekkel kapcsolatban: és mi van, ha az olvasó egész mást érez ki, hall ki, ért ki a versből, vagy gondol bele versbe, mint amit a „szerző”?
szerintem semmi. a vers nem egy tárgyiasult közvetlen dialógus, hanem egy egyirányú hangulati – érzelmi áramlás: „ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg”…
eleinte rácsodálkoztam, mikor egyes kommentekből kiderült, hogy hányféle és milyen rezonanciákat, értelmezéseket váltott ki egy-egy írásom. „gondolati, érzelmi rétegek” fogalmazódott meg.
és elkezdett érdekelni a dolog: hogy is van ez ezekkel a rétegekkel? hogy lesz egy masszívan szubjektív érzelmi-hangulati-emocionális látomásból (ez lenne a „VERS”) egy másik emberben megfogalmazódó másik érzelmi-hangulati-emocionális látomás? van-e, megfogalmazható-e valamilyen objektivitás a szubjektum „termése” értelmezésére?
mostanában, írásaim mögé, bebiggyeszetek egy-egy objektív, úgynevezett „recenziót”, „fülszöveget”.
ezeket nem én írom, de az én kezdeményezésemre születnek, mert érdekel, hogy egy ismeretlen, idegen „3. személy” mit, hogy és miként érthet, értelmezhet belőlük. hát, számomra elég meglepő ez a felfedezősdi…
ezt az írásomat most, utólag egy recenzióval egészítettem ki…
kedves Erzsébet,
sajátjaim szavaim helyett most egy idézettel szeretném üdvözölni, és méltatni írásodat:
„Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”*
(*József Attila: Thomas Mann üdvözlése)
nekem tetszett, ráadásul ebben az írásban igenis felsejlenek gondolatai rétegek is…
gratulálok: Gábor
a versszakok végén a pontok talán egy kicsit jobban megtörik a verseden végivonuló dallamot. pedig az egész leginkább egy szuszra olvasva adná át legjobban azt, ahogy az írás születhetett…
Gábor
kedves Erzsébet, ígérem, szólok nekik… Gábor (amolyan „Gábriel”)
kedvesen humoros, mégis kicsit csipkelődős írásodat jó érzéssel olvastam…
Gábor
kedves Erzsébet!
azt írod bemutatkozó soraidban: „nálam nem kell azon morfondírozni, hogy „vajon, mire gondolt a költő”, mert pontosan lehet tudni”, meg azt is: „Egyszer csak megérzem, hogy itt a pillanat, le kell ülni, leírni, ami érkezik, akár éjjel is”…
olvasva írásaidat, nekem úgy tűnik, jól kiismerted magadat. de szerintem az egyszerű, egyértelmű megfogalmazások érzésekből, érzelmekből, s azok szavakká, sorokká, mondatokká formálódásból születnek, s igenis van, akad azokon morfondírozni való, ha megérintik olvasójukat, akár szándékod volt ezt elérni, akár nem.
a verses próza pedig a szabadversen beül is egy sajátos műfaj, a soráthajlások („enjambement”) helyének, hangulatbeli elhelyezésének akár ösztönös megtalálása egyedi, egyéni stílust kölcsönöz, ami szerintem nagyon jól illik ehhez az írásodhoz (is).
mindamellett küldenék egy másfajta megközelítést is az írnivágyódás „gyötrelmeiről:
https://irodalmiradio.hu/2024/06/07/gondolatok-a-kreativ-irasrol-koltok-legyunk-vagy-szabadok-ez-a-kerdes-valaszthatok/
Gábor
ezt az írásomat most, utólag kiegészítettem egy recenzióval is…
kedves Rita,
… , hát igen. bár igaz, „verziónak” ez kicsit kevés lenne. „Az ember tragédiája”, mint kifejezés beidézése inkább csak amolyan „hangulati aláfestés”, s egyúttal ironikus utalás is a férfi – női kapcsolatokra…
ezt az írást most, utólag, egy recenzióval egészítettem ki.