szerelembe esni velem:
verembe esni, s nekem
csak annyi dolgom van,
hogy én is lemásszak oda,
hol két ember között
történik a csoda:
mert csoda, hogy esés
közben nem tört el más,
s nincs oda se ész,
se a múlandó varázs,
egészen addig, míg ki nem kezd el
mászni az egyik valaki
a csodás gödörből, s
kezdi látni, hallani,
hogy e gödrön kívül is van élet,
mit lehet mással élni, és vallani:
a szerelem semmi más,
csak egy percnyi élet,
egy percnyi parázs,
– és akad(hat) mindig egy
újabb parázs varázs…
P.S.:
„A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem;
Beleestem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok…”
kedves Zoé, eltöprengtem, hogy mit is válaszoljak…
az ember „tragédiája” nem az, hogy Éva megkívánta, és Ádámnak ízlett is az alma, hanem az, hogy (tervezési hiba? meggondolatlanság? tapasztalat-hiány? vagy gondatlanság miatt) az ember (és nem csak az első emberpár – ha volt ilyen, hanem az összes ember) bizonytalan, kétkedő és reménytelenül kíváncsi…
kíváncsi, mert
– a „másképp nézni” igazából kíváncsiság, kíváncsiság arra, hogy „mi van, ha nem úgy van, ahogy gondolom?”,
– a „tanítanak” igazából nyitottság arra, hogy érzékelni, megfontolni, és/vagy elfogadni tudjuk, ha valami máshogy van, mint ahogy gondoljuk…
és hogy mi a szerelem?
igen, ezernyi és ezernyi válasz létezik erre a kérdésre, de legbelül mindenkinek alighanem csak egy. csak egy, egy olyan, ami aktuális éppen saját maga számára.
ez az írás a bennem megfogalmazódott kérdéseket és kétségeket tartalmazza, némileg „hasonlóan”, mint a „https://irodalmiradio.hu/2024/05/14/a-ven-kujon-dala/ írásomban.
de vajon mi lehet a te válaszod, kedves Zoé?
de vajon mi a te válaszod, kedves olvasó?
és van-e, lenne-e kedvetek magatoknak megválaszolni ezt a kérdést?
és ha van kedvetek ahhoz is, elmondanátok a választ, annak, akire tartozik?
úgy gondolom, ezzel az írásommal én megtettem az első lépést. most Ti következtek!
nem tudhatom, hogy ez a vers, s ezek a sorok szerelmes sorok-e, s ha igen, embernek, vagy a saját belső világodnak, és azon belül egy belső megnyugvásról szólnak-e, bár úgy vélem, ez az utóbbi lehet inkább a „megfejtés”. és ez az „Írás” szerintem nem is vers, hanem sokkal inkább csak annak látszik: egy emberi érzelmi gondolatfűzér; benne a szavak csak hangsorok, olyanok és pont olyanok, melyek akkor és ott és pontosan azt a belső zenét, hangzást és hangnemet rögzítik, amit éppen akkor éreztél, amikor leírtad őket, szépen, egymás után.
jó, hogy közreadtad, jó volt elolvasni, jó ízlelgetni, s merítgetni belőle…
nekem magamnak is szokatlan kissé ez az írásom: egy utóérzés, mármint a könyvre vonatkozó ráérzéses utóérzés volt saját magam számára is, mely magamnak készült, spontán, annak idején.
egyszerűen csak leírtam a gondolataimat, mert a könyvben ráismertem saját akkori életérzésemre, ami akkor igen magányos, kitaszított, eldobott, reménytelen, s egyúttal valóban melankolikus volt. mert valahogy ilyen a magányos, de vágyakozó felserdült nagykamasz világa (is): vágy a kielégítetlen vágyak kielégítése, a társ, a testi és szellemi társ után…
akkor is, és most is erre döbbentem rá: a lehetetlennek tűnő beteljesedés iránti vágy egyáltalán nem életkor, vagy életút függő, hanem az éppen megélt lelkiállapot függvénye, és ez volt számomra a könyv „tanulsága”, „mondanivalója” akkor is, és most is…
kedves Rita, köszönöm. örülök, hogy érdekesnek találtad. igen, „valóban vágyaink bennünk élnek és ha nincs semmi realitásuk, akkor is képesek vagyunk álmodozni azokról”.
ez az írásom látszólag egy reflexió egy olvasmányélményre, de valójában épp fordítva történt annak idején: pont olyan elárvultnak, kiürültnek, céltalannak, reménytelennek és társra-vágyónak éltem meg a mindennapjaimat, mint azt ebben a könyvben Blondel megírta.
erre döbbenve vázoltam fel magamnak gondolataimat egy valamilyen órai jegyzetembe, s így maradt fenn „emléktáramban’.
viszont most, a közlés során, úgy éreztem, egy mitsem sejtő olvasónak amolyan „se füle, se farka, levegőben lógó” lehet az egész, ezért, kvázi „háttéranyagként” egészítettem ki a „verset” egy személyes utóirattal, a könyv fülszövegével, és egy külső, objektív recenzióval.
nem gondolom, hogy ez egy szokásos eljárás lenne, de hát többnyire amúgy sem áll távol tőlem a formabontás…
lám, „a mag-csira regéje” folytatódik…
kedves Zoé, úgy tűnik, most egy kicsit csaltál.
csaltál, mert ami szeretnél lenni, az lélekben már réges-régen mind te VAGY!
hm. könnyű helyzetben vagyok: csak magamat kell – magamat kell csak idéznem:
„tudod, ki voltam,
nem tudod, ki lettem”,
de már láthatod,
semmit sem változtam.
voltam, aki lettem…
( https://irodalmiradio.hu/2025/04/04/megegtel-elegtel/ )
ezt az írásomat most, utólag egy recenzióval egészítettem ki.
ezt az írásomat most, utólag, egy recenzióval egészítettem ki.
hm. hát jó. folytassuk hát:
szerelembe esni velem:
verembe esni, s nekem
csak annyi dolgom van,
hogy én is lemásszak oda,
hol két ember között
történik a csoda:
mert csoda, hogy esés
közben nem tört el más,
s nincs oda se ész,
se a múlandó varázs,
egészen addig, míg ki nem kezd el
mászni az egyik valaki
a csodás gödörből, s
kezdi látni, hallani,
hogy e gödrön kívül is van élet,
mit lehet mással élni, és vallani:
a szerelem semmi más,
csak egy percnyi élet,
egy percnyi parázs,
– és akad(hat) mindig egy
újabb parázs varázs…
P.S.:
„A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem;
Beleestem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok…”
(Petőfi Sándor: A SZERELEM, A SZERELEM…)
„másképp”?
„nézni”?
„tanítanak?”
kérdés, kérdés, kérdés…
kedves Zoé, eltöprengtem, hogy mit is válaszoljak…
az ember „tragédiája” nem az, hogy Éva megkívánta, és Ádámnak ízlett is az alma, hanem az, hogy (tervezési hiba? meggondolatlanság? tapasztalat-hiány? vagy gondatlanság miatt) az ember (és nem csak az első emberpár – ha volt ilyen, hanem az összes ember) bizonytalan, kétkedő és reménytelenül kíváncsi…
kíváncsi, mert
– a „másképp nézni” igazából kíváncsiság, kíváncsiság arra, hogy „mi van, ha nem úgy van, ahogy gondolom?”,
– a „tanítanak” igazából nyitottság arra, hogy érzékelni, megfontolni, és/vagy elfogadni tudjuk, ha valami máshogy van, mint ahogy gondoljuk…
és hogy mi a szerelem?
igen, ezernyi és ezernyi válasz létezik erre a kérdésre, de legbelül mindenkinek alighanem csak egy. csak egy, egy olyan, ami aktuális éppen saját maga számára.
ez az írás a bennem megfogalmazódott kérdéseket és kétségeket tartalmazza, némileg „hasonlóan”, mint a „https://irodalmiradio.hu/2024/05/14/a-ven-kujon-dala/ írásomban.
de vajon mi lehet a te válaszod, kedves Zoé?
de vajon mi a te válaszod, kedves olvasó?
és van-e, lenne-e kedvetek magatoknak megválaszolni ezt a kérdést?
és ha van kedvetek ahhoz is, elmondanátok a választ, annak, akire tartozik?
úgy gondolom, ezzel az írásommal én megtettem az első lépést. most Ti következtek!
ezt a korábban feltöltött írásomat most, utólag, egy recenzióval egészítettem ki.
kedves Zoé,
nem tudhatom, hogy ez a vers, s ezek a sorok szerelmes sorok-e, s ha igen, embernek, vagy a saját belső világodnak, és azon belül egy belső megnyugvásról szólnak-e, bár úgy vélem, ez az utóbbi lehet inkább a „megfejtés”. és ez az „Írás” szerintem nem is vers, hanem sokkal inkább csak annak látszik: egy emberi érzelmi gondolatfűzér; benne a szavak csak hangsorok, olyanok és pont olyanok, melyek akkor és ott és pontosan azt a belső zenét, hangzást és hangnemet rögzítik, amit éppen akkor éreztél, amikor leírtad őket, szépen, egymás után.
jó, hogy közreadtad, jó volt elolvasni, jó ízlelgetni, s merítgetni belőle…
kedves Zoé, igen.
nekem magamnak is szokatlan kissé ez az írásom: egy utóérzés, mármint a könyvre vonatkozó ráérzéses utóérzés volt saját magam számára is, mely magamnak készült, spontán, annak idején.
egyszerűen csak leírtam a gondolataimat, mert a könyvben ráismertem saját akkori életérzésemre, ami akkor igen magányos, kitaszított, eldobott, reménytelen, s egyúttal valóban melankolikus volt. mert valahogy ilyen a magányos, de vágyakozó felserdült nagykamasz világa (is): vágy a kielégítetlen vágyak kielégítése, a társ, a testi és szellemi társ után…
akkor is, és most is erre döbbentem rá: a lehetetlennek tűnő beteljesedés iránti vágy egyáltalán nem életkor, vagy életút függő, hanem az éppen megélt lelkiállapot függvénye, és ez volt számomra a könyv „tanulsága”, „mondanivalója” akkor is, és most is…
kedves Rita, köszönöm. örülök, hogy érdekesnek találtad. igen, „valóban vágyaink bennünk élnek és ha nincs semmi realitásuk, akkor is képesek vagyunk álmodozni azokról”.
ez az írásom látszólag egy reflexió egy olvasmányélményre, de valójában épp fordítva történt annak idején: pont olyan elárvultnak, kiürültnek, céltalannak, reménytelennek és társra-vágyónak éltem meg a mindennapjaimat, mint azt ebben a könyvben Blondel megírta.
erre döbbenve vázoltam fel magamnak gondolataimat egy valamilyen órai jegyzetembe, s így maradt fenn „emléktáramban’.
viszont most, a közlés során, úgy éreztem, egy mitsem sejtő olvasónak amolyan „se füle, se farka, levegőben lógó” lehet az egész, ezért, kvázi „háttéranyagként” egészítettem ki a „verset” egy személyes utóirattal, a könyv fülszövegével, és egy külső, objektív recenzióval.
nem gondolom, hogy ez egy szokásos eljárás lenne, de hát többnyire amúgy sem áll távol tőlem a formabontás…
lám, „a mag-csira regéje” folytatódik…
kedves Zoé, úgy tűnik, most egy kicsit csaltál.
csaltál, mert ami szeretnél lenni, az lélekben már réges-régen mind te VAGY!