nekem magamnak is szokatlan kissé ez az írásom: egy utóérzés, mármint a könyvre vonatkozó ráérzéses utóérzés volt saját magam számára is, mely magamnak készült, spontán, annak idején.
egyszerűen csak leírtam a gondolataimat, mert a könyvben ráismertem saját akkori életérzésemre, ami akkor igen magányos, kitaszított, eldobott, reménytelen, s egyúttal valóban melankolikus volt. mert valahogy ilyen a magányos, de vágyakozó felserdült nagykamasz világa (is): vágy a kielégítetlen vágyak kielégítése, a társ, a testi és szellemi társ után…
akkor is, és most is erre döbbentem rá: a lehetetlennek tűnő beteljesedés iránti vágy egyáltalán nem életkor, vagy életút függő, hanem az éppen megélt lelkiállapot függvénye, és ez volt számomra a könyv „tanulsága”, „mondanivalója” akkor is, és most is…
kedves Rita, köszönöm. örülök, hogy érdekesnek találtad. igen, „valóban vágyaink bennünk élnek és ha nincs semmi realitásuk, akkor is képesek vagyunk álmodozni azokról”.
ez az írásom látszólag egy reflexió egy olvasmányélményre, de valójában épp fordítva történt annak idején: pont olyan elárvultnak, kiürültnek, céltalannak, reménytelennek és társra-vágyónak éltem meg a mindennapjaimat, mint azt ebben a könyvben Blondel megírta.
erre döbbenve vázoltam fel magamnak gondolataimat egy valamilyen órai jegyzetembe, s így maradt fenn „emléktáramban’.
viszont most, a közlés során, úgy éreztem, egy mitsem sejtő olvasónak amolyan „se füle, se farka, levegőben lógó” lehet az egész, ezért, kvázi „háttéranyagként” egészítettem ki a „verset” egy személyes utóirattal, a könyv fülszövegével, és egy külső, objektív recenzióval.
nem gondolom, hogy ez egy szokásos eljárás lenne, de hát többnyire amúgy sem áll távol tőlem a formabontás…
lám, „a mag-csira regéje” folytatódik…
kedves Zoé, úgy tűnik, most egy kicsit csaltál.
csaltál, mert ami szeretnél lenni, az lélekben már réges-régen mind te VAGY!
„A stílus maga az ember”, Az idézet jelentése, hogy az ember stílusa, legyen az a beszédmódja, viselkedése vagy írása, tükrözi a személyiségét és gondolkodásmódját. Ez a kijelentés arra utal, hogy a stílus nem csupán díszítőelem, hanem a belső énünk közvetlen megnyilvánulása.
Személyiség megnyilvánulása: A stílusunk az, ahogyan kommunikálunk és cselekszünk, és ez a viselkedésünkben is megmutatkozik.
Gondolatok tükre: Írásban vagy beszédben a stílusunk (szavak, mondatszerkezet) közvetlenül utal arra, hogyan gondolkodunk, milyen a világlátásunk.”
– mondja az internet…
nem tudom, hogy nekem van-e írói stílusom, felismerhető, beazonosítható. de könnyen beszélek. hisz
…”nem vagyok író. bár írok néha,
ugyanúgy, mint mások.
és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is,
ugyanúgy, mint mások”…
„írói stílus”: az mi lehet…(?) de az „írásnak” tényleg lehet stílusa, ami leginkább egy emocionális rezzenés: arra a pillanatra – időre érvényes, amikor az érzés megfogan és a gondolat születik, majd abból az írás megszületik. na jó, igen, néha kell a bába, a fodrász, meg a sminkes, de a fogantatás, mint alapanyag mindig egyszeri, egyedi…
kedves Zoé, igen.
nekem magamnak is szokatlan kissé ez az írásom: egy utóérzés, mármint a könyvre vonatkozó ráérzéses utóérzés volt saját magam számára is, mely magamnak készült, spontán, annak idején.
egyszerűen csak leírtam a gondolataimat, mert a könyvben ráismertem saját akkori életérzésemre, ami akkor igen magányos, kitaszított, eldobott, reménytelen, s egyúttal valóban melankolikus volt. mert valahogy ilyen a magányos, de vágyakozó felserdült nagykamasz világa (is): vágy a kielégítetlen vágyak kielégítése, a társ, a testi és szellemi társ után…
akkor is, és most is erre döbbentem rá: a lehetetlennek tűnő beteljesedés iránti vágy egyáltalán nem életkor, vagy életút függő, hanem az éppen megélt lelkiállapot függvénye, és ez volt számomra a könyv „tanulsága”, „mondanivalója” akkor is, és most is…
kedves Rita, köszönöm. örülök, hogy érdekesnek találtad. igen, „valóban vágyaink bennünk élnek és ha nincs semmi realitásuk, akkor is képesek vagyunk álmodozni azokról”.
ez az írásom látszólag egy reflexió egy olvasmányélményre, de valójában épp fordítva történt annak idején: pont olyan elárvultnak, kiürültnek, céltalannak, reménytelennek és társra-vágyónak éltem meg a mindennapjaimat, mint azt ebben a könyvben Blondel megírta.
erre döbbenve vázoltam fel magamnak gondolataimat egy valamilyen órai jegyzetembe, s így maradt fenn „emléktáramban’.
viszont most, a közlés során, úgy éreztem, egy mitsem sejtő olvasónak amolyan „se füle, se farka, levegőben lógó” lehet az egész, ezért, kvázi „háttéranyagként” egészítettem ki a „verset” egy személyes utóirattal, a könyv fülszövegével, és egy külső, objektív recenzióval.
nem gondolom, hogy ez egy szokásos eljárás lenne, de hát többnyire amúgy sem áll távol tőlem a formabontás…
lám, „a mag-csira regéje” folytatódik…
kedves Zoé, úgy tűnik, most egy kicsit csaltál.
csaltál, mert ami szeretnél lenni, az lélekben már réges-régen mind te VAGY!
ad. fókusz-pókusz:
s így szóla Júlia:
„Ó Rómeó, miért vagy te Rómeó?”
de ha már az vagy, felmásznál esetleg imhol ezen erkélyre, tisztázandó, hogy mely fókuszról is van szó? :::)
kedves Rita, köszönöm, és örülök, hogy sikerült továbbítanom úgy a „mondanivaló”, mint az ahhoz párosított tipográfia közös üzenetét…
✅ , ám legyen.
„A stílus maga az ember”, Az idézet jelentése, hogy az ember stílusa, legyen az a beszédmódja, viselkedése vagy írása, tükrözi a személyiségét és gondolkodásmódját. Ez a kijelentés arra utal, hogy a stílus nem csupán díszítőelem, hanem a belső énünk közvetlen megnyilvánulása.
Személyiség megnyilvánulása: A stílusunk az, ahogyan kommunikálunk és cselekszünk, és ez a viselkedésünkben is megmutatkozik.
Gondolatok tükre: Írásban vagy beszédben a stílusunk (szavak, mondatszerkezet) közvetlenül utal arra, hogyan gondolkodunk, milyen a világlátásunk.”
– mondja az internet…
nem tudom, hogy nekem van-e írói stílusom, felismerhető, beazonosítható. de könnyen beszélek. hisz
…”nem vagyok író. bár írok néha,
ugyanúgy, mint mások.
és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is,
ugyanúgy, mint mások”…
hogy magamat idézzem…
🤭 , 🤫 , 🙋
ezt az írásomat most, utólag, egy „Irodalomkritikai esszé” -vel (összegző recenzióval) egészítettem ki.
ezt az írásomat most, utólag, egy recenzióval „irodalomkritikai esszével” egészítettem ki.
„írói stílus”: az mi lehet…(?) de az „írásnak” tényleg lehet stílusa, ami leginkább egy emocionális rezzenés: arra a pillanatra – időre érvényes, amikor az érzés megfogan és a gondolat születik, majd abból az írás megszületik. na jó, igen, néha kell a bába, a fodrász, meg a sminkes, de a fogantatás, mint alapanyag mindig egyszeri, egyedi…
hát igen. nekem is tetszik…